Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

A fenyőerdő manója

Adalberto
Adalberto képe

 

Hol volt, hol nem volt, egy távoli kicsi faluban élt egy szegény ember a feleségével és gyermekeivel. Olyan szegény volt, mint a templom egere. Napokig nem volt, mit enniük.

 Télvíz idején senki nem akarta felfogadni, munkát adni neki. Hiába próbálkozott mindenhol, lógó orral kellett odébbállni.

─ Most nincs munka. Gyere vissza tavasszal, akkor talán alkalmazlak.

Ezeket hallotta minden egyes alkalommal. Pedig nagyon jó lett volna egy kis pénzmag, mert közeledett a karácsony. Olyan szegények voltak, hogy még karácsonyfára sem tellett nekik.

Szomszédban lakott egy jómódú gazda, s a kertjében volt néhány fenyő. A szegény ember átment hozzá, hogy legalább pár fenyőágat adjon, hogy kis karácsonyi hangulat legyen a házban. Megígérte neki, hogy majd tavasszal ledolgozza a fenyőágak árát. De a szomszéd nem adott neki, sőt mérgesen ráripakodott a szegény emberre:

─ Bolondnak nézel, hogy a legszebb ágakat levágjam neked. Menj az erdőbe és hozz onnét fenyőágat magadnak!

─ Mennék én szomszéd, de kend is jól tudja, a fenyőerdő manója mindenkit megbüntet, aki oda beteszi a lábát. Eddig még senkinek nem engedte meg, hogy fenyőt hozzon az erdejéből – mondta szomorúan a szegény ember, és haza ballagott.

Otthon a kicsi gyermekei sírtak és apjukat kérték, hogy idén nekik is legyen szép. feldíszített karácsonyfájuk, mint a többi fiúnak és kislánynak a faluban.

A szegény ember nagyon megsajnálta őket. Elhatározta, hogy elmegy a fenyőerdőbe. Lesz, ami lesz, megpróbál egy kicsinyke fenyőfát kérni a manótól.

Másnap kora reggel felkelt. Vállára akasztotta a tarisznyáját, amely majdnem teljesen üres volt csak néhány, napraforgómag árválkodott az alján, amit majszolni szokott, ha megéhezett. Igazán nem sok értelme volt magával vinni, de már annyira megszokta, hogy sehová nem ment el nélküle.

Azon a télen nagy hó esett. Alig bírt haladni az úton. Egy tüskés bokor mellett haladt el. Váratlanul keserves csipogásra lett figyelmes.

─ Segítség! Segítség! Szabadítsanak ki a tüskék közül!

Először a szegény ember nem tudta, honnan jön a segélykérés. Még tán arra is gondolt, hogy a hideg, jeges szél játszik vele. Körbenézett, de senkit sem látott. De amikor jobban megvizsgálta a tüskés bokrot, észrevette, hogy a szúrós bokor legmélyén, beszorult egy kicsi madár, és nem tud kijönni.

─ Mindjárt kiszabadítalak – mondta a szerencsétlen madárkának.

Azonnal neki is látott. Nem volt valami könnyű munka. Minden pillanatban száz és száz tüske szúrta meg a kezét. Még a piros vére is kibuggyant, ahogy hajtogatta az ágakat. Végül nagy nehezen kiszabadította a reszkető kicsi madarat. Ki tudja, mióta szenvedett már ott. Nem csak fázott, de éhes is volt. Ilyen éhesen bizonyára nem talál vissza a fészkéhez. Előbb jól kellene lakatni valamivel, hogy erőre kapjon, és csak utána engedni szabadon - gondolta a szegény ember, de nem tudta, mivel lakassa jól, hiszen az ő hasa is korog.

Akkor eszébe jutott, hátha van a tarisznyában néhány napraforgómag. Jól tudta ilyen kicsi madarak szeretik a magokat.

Addig – addig kotorászott a tarisznyában alján, míg előhalászott pár napraforgómagot. A madárka boldogan felcsipegette a tenyeréből, és huss, elrepült. Még mielőtt végleg eltűnt volna a szegény ember szeme elől visszakiáltotta a levegőből:

─ Jóságodat soha nem fogom elfelejteni.

Már nem volt messze a fenyőerdő. Pár lépés után megérkezett. Nagyot dobbant a szíve, amikor belépett az erdőbe. Annyi mindent hallott a manóról, hogy nem lett volna ember, aki legalább egy kicsit ne félt volna.

Amint ment a nagy fenyőerdőben sokáig nem történt semmi. Már azt hitte, nem is igaz, amit a manóról mesélnek az emberek. Talán nem is igaz, hogy létezik.

Nekiállt, hogy kivágjon egy apró, de szép fát. Amint a fenyőfához ért, abban a pillanatban, a föld alól előugrott egy pirinyó, zöldsapkás emberke.

─ Hogy merészeled kivágni az erdőmben a fenyőfát? Nem hallottál még rólam? Meg kell, hogy büntesselek. Életed végéig fenyő leszel te is az erdőmben – mondta és már kezdte mondani a varázsszót.

Erre a szegény ember sírva könyörögni kezdett:

─ Könyörgöm, ne büntessél meg! Otthon vár a feleségem és három kicsi gyermekem. Nekik akartam karácsonyfát állítani. Ezért merészkedtem az erdődbe.

A fenyőerdő manója abbahagyta a varázslást és így szólt:

─ Ki bizonyítja, hogy, amit mondtál, mind igaz?

─ Én. Én – hangzott a magasból az ismerős madárcsicsergés. – Igazat beszél a szegény ember. Megérdemli, hogy segíts neki.

A fenyőerdő manója még egyszer jól végigmérte a szegény embert, majd mondta:

─ Nem bánom vihetsz egy fenyőfát, hogy legyen szép karácsonyotok. Vágd ki azt a fát, amit kiválasztottál!

A szegény ember nem győzött hálálkodni a manónak, aki ahogy jött, olyan gyorsan el is tűnt a kicsi madárral együtt.

Otthon szépen feldíszítették a fát, és ezen a karácsonyon ők is úgy várták a kisjézus megszületését, mint a többi ember a faluban.

Éjfélkor azért történt valami különös dolog, amire nem számítottak. Arra lettek figyelmesek, hogy, amikor a közelben lévő templom tornyában lévő harang elkondította a tizenkettőt, a karácsonyfáról egymás után hullani kezdtek a szépen csengő aranytallérok. Olyan sok hullott le róla, hogy megtöltötte az egész szobát. Amerre csak néztek, mindenhol aranytallér volt.

Egyszeriben gazdagok lettek, és soha többé nem kellett éhezniük.

A gyors meggazdagodásuk híre ment a faluba. A jómódú szomszéd érdeklődni kezdett, miképp tettek szert a rengeteg aranytallérra.

Eleinte a szegény ember nem akarta elmondani a szerencséjét, de szomszédja addig kérte, amíg kötélnek állt, és részletesen elmesélt mindent.

A jómódú szomszédot annyira lázba hozta ez, hogy mindjárt indulni is akart kipróbálni a szerencséjét.

─ Szomszéd, még el kell, hogy mondjam – folytatta a szegény ember – amint mentem az erdő felé, találkoztam egy bajba jutott madárkával…

De ezt a szomszédja már meg sem hallotta. Nem volt kíváncsi erre. Úgy, ahogy volt rohant a fenyőerdőbe. Vitt magával egy hatalmas fejszét, hogy a legnagyobb fát kivágja. Azt gondolta, minél nagyobb lesz a fenyő, akkor arról annál több aranytallér fog lehullani a szobában.

Elhaladva a tüskés bokor mellett, ő is hallotta a kicsi madár keserves könyörgését, de nem állt meg. Inkább ezt mondta:

─ Még hogy segítsek ennek a kicsi madárnak, amikor gazdagság vár engemet az erdőben.

Beérve a fenyvesbe sokáig bolyongott, mire kiválasztotta a legmagasabb és a legnagyobb fát. Fogta a fejszéjét, hogy suhintson vele a fára egy nagyot. Hirtelen a fejsze olyan nehéz lett, hogy nem bírta felemelni.

─ Hogy merészeled kivágni az erdőmben a fenyőfát? – jelent meg a fenyőerdő manója.

─ Viszem haza a szobámba, hogy dísze legyen – válaszolta hetykén a jómódú szomszéd. – Állj el az utamból! Szükségem van erre a fára.

─ Nem bánom, elviheted, ha valaki bizonyítja, hogy valóban szükséged van erre a fára.

Hosszú percek teltek el. Várt, várt a fenyőerdő manója, de nem jött a kicsi madár, hogy segítsen.

Amikor a manó megunta a várakozást, gyorsan elmondta a varázsszót és a jómódú szomszédból egy girbegörbe fenyőfa lett, és még most is ott áll az erdőben, ha valaki ki nem vágta.

Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, az járjon utána!

Rovatok: 
Mese