Állítólag termelnek újra a gyárak,
az árnyak, árnyékok nem tűnnek el sosem,
levelet írnék az égbe egy madárnak,
elnyelte tollamat kilyukadt bélésem,
hiányzott belőlem, harag, gyilkos ösztön,
még a féregnek sem kívántam halálát,
nem is kell már többé szépen kiöltöznöm,
kivágva köröttem gyümölcsös családfák,
nem panaszkodom, mert jóhiszemű voltam,
naivan álmodtam, hittem az emberben,
nem tudtam hallgatni, nem maradtam szótlan,
ki tudja mióta az árnyakat festem,
az ágyam már régen nem koedukált,
halkan bontott éjem reggel magam vetem,
az agyam termeiben látogatok bált,
 árnyvendégeimmel játszom, incselkedem,
valami nagykönyvben mindez meg volt írva
előre, vagy mese az egész Genezis,
köbe vésetten, vagy kaparva papírra,
vezetve látókat akár még vakon is,
ki nem árt másoknak, az bizony öngyilkos,
nem rezeg szinkronban a zord valósággal,
az nem lehet mágus, tűzokádó táltos,
az árnyak nem hazudnak, tiszták őszinték, 
már naponta szorulok tőlük tanácsra,
mert nincsen profitom, nem képeztem tőkét,
de nem voltam soha mások rabszolgája,
néha rendezek egy emlék-seregszemlét,
a parádéknak úgyis nemsoká vége,
kedvencem lett kaprosan a tökfőzelék,
szülőföldemen a lépték ezerféle,
házamra, hazámra baljós árnyék vetül,
lóg nyikorgó ajtóm, a vihar csapdossa,
drágul a vaspánt titkon, rendületlenül,
a kinti zivatar szobám falát mossa.

Már nincs tél, nincs fagy, és beteg a halál,
a természet utánozhatatlan mester,
 vén, májfoltos keze friss színekre talál,
tavaszt fest Húsvétra, Pünkösdre még egyszer.

2019. 03. 12.

,