Kertemben

Ha nem lépek ki többé kertemből, látom
innen is már messzi földrészek, országok
rongyos szőnyegét, azt még amire vágyok,
minden enyém, nem kell a mákony, az álom.

Kis kertemben rab, fogolyként is szabadon
tudom, mint lakik jól hullákkal a tenger,
előttem sivatag, vadon, és mit ember
megrendez, minden szörnyűség és borzalom.

Ha mégis kilépnék, felszakadna sebem,
nem gyógyítaná be semmiféle holnap,
most odalenn, délen árvák harangoznak,
az értelem városa üres, néptelen.

A világ mintha elvesztené az eszét,
itt beoson szobámba bodza illata,
bokraim színpadán felizzik a málna,
megvárom, míg kapumon belép majd a vég.

2015. júl.