A folyosón sétálgatott fel-alá, hóna alatt a mankójával. A sétálgatás mondjuk túlzás, mert leginkább csak ugrált egyik lábán. Az orvos azt mondta neki, hogy műtét utáni reggel fel kell kelni bármilyen nehéz is. Szófogadóan rótta a köröket már jóideje, végül megpihent a padon, nézte a sürgölődő ápolónőket, akik hol egy injekcióstűvel, hol egy gyógyszeres tálcával siettek a dolgukra. Szívesen beszélgetett volna valakivel, hogy elüsse az időt, de mintha a betegek összebeszéltek volna, nem jött ki senki a folyosóra.
Egyszer aztán mégis nyílt az egyik kórterem ajtaja, kicsoszogott hasát fogva egy férfi. Úgy látszik, csak a padig volt ereje elmenni, mert óvatosan előbb fél fenékkel ült le mellé. Ő várt, míg úgy gondolta, elhelyezkedett, és beszélgetést kezdeményezett.
- Vakbél? - a férfi nem válaszolt.
Mégegyszer megkérdezte kicsit hangosabban.
- Vakbél?
De mert ismét süket fülekre talált, úgy döntött, nem kérdezi többet. Ekkor ért oda egy másik pizsamás férfi, aki egyszerűen belehuppant az ölébe. Felkiáltott, de meglepődve vette tudomásul, hogy nem érzi a másik ember súlyát. Tapogatta a karját, hátát, de keze átsiklott rajta. Megdöbbenve felállt, a férfi ott ült a helyén. Ekkor az előtte lévő ablak üvegében vette észre, hogy nem lát semmit. Nem volt teste. Már tudta mi történt, műtét közben meghalt.
Hát jó - gondolta belenyugodva, akkor elmegyek, megkeresem a testem, és átlibegett az ajtón a patológia felé.