Én a dérlepte réten sétáló férfi,
a fagyott fűnek, zúzmarás dombnak dalom
adom, mint akinek van még mit remélni,
omló partokra bátran felkapaszkodom.
Hallgatom tölgyesek, ligetek sóhaját,
bár jegesen, csúszósan veszélyes az út,
itt-ott gyökerük égnek mutatják a fák,
a megmaradt, félhalott, még élő tanuk.
Most még nincs téli ragyogás és fehér hó,
de a csúcs már reszket, didereg odafenn,
és csak a saját zihálásom hallható,
életem zizeg, mint megsárgult pergament.
Alattam a löszben hallgatag avarok,
néma gepidák, mint gazdátlan, kivert eb
kerülök magamban mélységet szurdokot,
kinek mindegy az élet mért, hová siet.

A tél szürke rongyot göngyölt már az estnek.
eretnek vágya a boldogság és a fény,
a remények valahol, lenn rég elestek
a smaragd réteken, utamnak elején.
Mit rejtenek még az ólomszín távlatok?
Kinek ígérgetnek, hogyha már nem vagyok?
Kik emelnek szót majd akkor az emberért?
Kit vádoljunk, hogy a sorsunk csak ennyit ért?

2013, december 26.