Te vagy a szikra,
melytől kigyúl a néma éj,
vöröslő láva bennem,
mi zsigereimig elér.

Nem egy szelíd szellő vagy,
mi arcom csak lágyan legyezi,
hanem egy vihar, mi világom rengeti.

Vérünk hullámverés,
mi mindent porrá zúz,
erős mágnes, mi hol az égbe,
s hol a mélybe húz.

Te vagy a szomjúság,
s te vagy egy tiszta kút,
egy égő labirintus,
hol már nincs visszaút.

Nem csak fény vagy,
mitől nincs többé sötétség,
tőled megszűnik minden határ,
s nincs többé kétség.

Lelkünk két rózsa,
mi egyetlen csokorrá válik,
s szívünkben kitart már örökre,
az utolsó szálig.

Te vagy a szökőár,
mely gátjaim áttöri,
izzó vas, mi sorsomat jelöli.

Nem hűvös patak vagy,
hanem egy vad, mély folyó,
melyben elmerülni egyszerre kín,
s gyönyörű jó.

TM