Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren égig érő hegyek között volt egy gyönyörű ország. Lakói nagy boldogságban éltek és soha nem veszekedtek egymással. A háborúságnak még csak a hírét sem hallották. El sem tudták képzelni, hogy ellenség törjön rájuk.

Hatalmas folyójuk mentén fent a magas sziklák közt egy csodálatos háromtornyú várban élt a király leánykájával Napsugárkával. Apja óvta mindentől. Még a hideg szeleket is elkergette a vár környékéről, hogy a királykisasszony meg ne hűljön. Jól kiképzett katonák vigyáztak minden lépésére.

A király azt akarta, ha Napsugárka eladósorba kerül, akkor megfelelő férjet találjon neki.

Amikor eljött az idő, hogy férjhez adja, kihirdette, ahhoz adja lányát, aki a legbátrabb és a legokosabb.

Jöttek is a kérők, de egyik sem felelt meg a király kívánságának. Mindenkiben talált valami kifogást. Egymás után küldte el őket. Mindben talált valami hibát.

Amint éppen mustrálta a kérőket egyszer csak bejött a trónterembe királykisasszony őrzője, aki éjjel – nappal vigyázott rá. A katona jelentette:

– Fenséges királyom, az első toronyban strázsáló őr jelentette, egy nagy hajó közeledik a folyón. Mit tegyünk?

– Semmit – válaszolta a király. – Országunkat nem fenyegeti az ellenség.

A király tovább válogatott a kérők közül.

Alig telt el egy fertály óra a katona újból jelentette:

– Fenséges királyom, a második toronyban strázsáló őr jelentette, egy hajóhad közeledik a folyón. Mit tegyünk?

– Semmit – jött megint a válasz. – Országunkat nem fenyegeti az ellenség.

Rá sem hederítettel a közeledő hajóhadra. Mindenki tette a dolgát a várban, de amikor harmadszorra is bejött a katona, a várbeliek már megrettentek.

– Fenséges királyom, a harmadik toronyban strázsáló őr jelentette, megérkezett a török szultán és feleségül akarja venni a királykisasszonyt – mondta és várta a választ.

A király elkomorodott és egy kis gondolkodás után mondta:

– A török szultán nem adom Napsugárkát. Küldjétek el! Nem kívánok tárgyalni vele.

A katona megrettent és figyelmeztette az uralkodóját:

– Akkor megtámadják a várat és erőszakkal viszik el a királykisasszonyt. Ne feledje fenséges királyom, nincs elég katonánk és ágyunk, hogy visszaverjük a hatalmas török sereget, aki már itt topog a várfalak alatt és a szultán parancsát várja, mindenkit kardélre hányjanak. Mi lesz a királykisasszonnyal?

Ekkor már a király is megijedt és így szólt a katonához:

– Zárkózzatok be a vár legmagasabb tornyába és ott vigyázz Napsugárkára. Addig maradjatok ott, míg a török szultán el nem tűnik országunkból.

A katona engedelmeskedett a királynak és Napsugárkával bezárkózott a vár legmagasabb tornyába, amit nagyon szívesen tett, mert fülig szerelmes volt a szépséges királykisasszonyba.

Alig, hogy berekeszelték a torony vastag tölgyfa ajtaját, elkezdődött a harc. A törökök mindenkit levágtak, senkinek se kegyelmeztettek. Szegény király alig tudott elmenekülni a vár titkos alagútján és az egyik jobbágya bújtatta el szerény házacskájában rongyos gúnyába öltöztetve.

Amikor a törökök elfoglalták a várat, keresni kezdték a királykisasszonyt. Végigjártak minden szobát helyiséget, de nem akadtak rá. Végül a tornyokat is átkutatták, és a harmadikban ráakadtak. Eleinte a szultán szép szóval kérlelte, hogy legyen a kilencven kilencedik felesége. Ígért neki minden jót. Tejben-vajban fogja füröszteni, és az összes felesége közül őt szereti majd legjobban. Olyan jó dolga lesz, hogy szolgái mindenhová gyaloghintón viszik. Lábacskájának nem kell a poros földet érintenie.

Ennek ellenére Napsugárka minden egyes alkalommal elutasította a kérést. Mire a török szultán méregbe gurult és mondta:

– Ha nem jössz önszántadból, akkor erőnek erejével teszlek feleségemmé.

Parancsot adott katonáinak, hogy törjék be a torony ajtaját. A királykisasszonyt vigyék a hajóra, az őrzőjét meg nyakazzák le!

Még szerencse, hogy az ajtót nem lehetett könnyen betörni. A vastag tölgyfaajtó ellenállt a törököknek. Pedig azok úgy nekiestek, hogy félő volt, még a tornyot is ledöntik.

A királykisasszony őrzője jól tudta, bármennyire is erős az ajtó, a törökök előbb vagy utóbb betörik. Nagyon tetszett neki a király leánykája. Volt ideje őrzése alatt gyönyörködni benne, és olyan szerelmes lett belé, mint a nagyágyú. Már csak ezért is nem akarta, hogy Napsugárka a török szultán felesége legyen. Jó lesz neki is ez a szépséges leányka. Amint majd a törökök eltakarodnak a vártól, hazaviszi kedvesét kicsinyke házacskájukba és ott boldogan fognak élni, míg meg nem halnak. De addig ki kell találni valamit, hogy megmeneküljenek.

A toronynak volt egy ablaka és azon galambok be és kirepültek. Idebent volt a lakhelyük és itt turbékoltak szerelmesen. A királykisasszony őrzőjével gyakran nézte őket ábrándozva, és egyszer is ilyen alkalommal a katona epedezve felsóhajtott:

– Hej, ha egyszer én is így turbékolhatnék kedvesemnek!

Erre Napsugárka felkapta fejét és megkérdezte:

– Ki a kedvesed, te bátor katona?

– Ki lenne más, mint te szépséges királykisasszony – amikor ezt kimondta, csak akkor vette észre milyen merész szó jött ki a száján. Máskor ily esetekben merészségéért a király bizonyára tömlöcbe vetné.

Igaz most már teljesen mindegy. A törökök hamarosan betörik az ajtót. Őt megölik, a királykisasszonyt meg viszik a szultánnak. Legalább megmondta mi rejtőzik szívében. Titkát nem kell a másvilágra vinnie.

Azt hitte, ezeket hallván Napsugárka mérges lesz rá, de tévedett. Kicsinyke kezeivel átölelte a katonát és forró csókjaival elhalmozta.

Amikor ezt az egyik öreg galamb meglátta a toronyban így szólt társához:

– Nézd, édes párom, az emberek is tudnak turbékolni, mint mi galambok!

– Úgy bizony – válaszolta a párja. – Megérdemlik, hogy segítsünk rajtuk. Mondd el a galambok varázsszavát, hogy ez a két szerelmes ember változzék galambbá!

A galamb hangosan búgni kezdett, és lássatok csodát a királykisasszonyon és katonán nőni kezdtek a tollak, és nem tellett bele egy szempillantás mindkettőből szép galamb lett.

Szerencsére, mert amikor éppen kiröpültek a torony ablakán, akkor sikerült betörni az ajtót. A törökök meglepődve látták, hogy néhány galambon kívül senki sincs a toronyban. Mindezt félve mesélték el a szultánjuknak, aki amint meghallotta ezt nem akarta elhinni. Megfenyegette a katonáit, ha azonnal nem kerítik elő a királykisasszonyt, akkor mindenkit karóba húzat, aki csak a torony közelében volt. Fenyegethette az egész hadseregét, Napsugárka akkor sem került elő. Hogyan is került volna elő, amikor, mint két szerelmes galamb a katona szülei házához repült. Mit láttak ott még a levegőből? Nem mást mint a király kapálgatta a kiskertet jobbágy gúnyában.

Azonnal Napsugárka édesapjához szállt, megrázta magát és újból királykisasszony lett belőle.

– Édesapám! – kiáltotta és apja nyakába borult. – Megjöttünk, megmenekültünk. Nem vitt magával a török szultán, hogy a kilencven kilencedik felesége legyek. Inkább leszek felesége ennek a bátor katonának, aki vigyázott rám jóban-rosszban.

A király, ha akart volna, akkor sem tudott volna nemet mondani. Hiszen a katona szülei mentették meg életét, és fiúk vigyázott Napsugárkára ott fent a toronyban.

A török még egy ideig időzött a várban, de látván, hogy a királykisasszony nem kerül elő, felhúzták a horgonyt és nagy szomorúan visszahajókáztak Törökországba.

A király amint meggyőződött, hogy elmúlt a veszély, kihirdette, hogy feleségül adja egyetlen leánykáját katonájának. Ezenkívül kinevezte várkapitánynak és megkérte verbuváljon erős hadsereget, hogy ha véletlenül újból visszajönne a török megtudják magukat védeni az ellenségtől.

Ezek után olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még a kutyák is rántott húst ettek reggeltől estig. Mulatozásuk meg olyan hangos volt, hogy elhallatszott egészen Törökországig a szultán nagy bánatára, hogy Napsugárka nem lett a kilencven kilencedig felesége.

Itt a vége fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!