Valamikor sok évvel ezelőtt, lakóhelyem igen híres iskolájában dolgoztam. Mondjuk úgy, hogy a rendszerváltásnak nevezett módszerváltás leges-legelején.
   Az igazgatónk -Laci - vérbeli vörös ivadék volt, le,- és felmenői mind a "kacsalábon forgó palotában” működő MSZMP magas rangú párt-funkcionáriusai voltak. Az emberek nagy többsége szívből várta, szerette volna már a rendszerváltást, s a nézetek az iskolán belül is jócskán megoszlottak. Volt ott kereszténydemokrata, fideszes, mdf-es, sz(ar)d(e)sz-es, m(a)sz(o)p(s, kisgazda-nagygazda-jó gazda-rossz gazda… szóval minden. Nem is néztek valami jó szemmel egymásra a különféle "irányzatok" képviselői.
    Jött a pedagógus nap, és az igazgató igen csak készült az ilyenkor  „esedékes” bulizásra.  Jó indok volt az ivásra - bár arra volt alkalom mindig -. Ez többnyire úgy zajlott, hogy elment a tantestület valamilyen szép hegy-völgyes vidékre, ahol  zajlott az eszem-iszom dáridó.
   Ezen a pedagógus napon Lacink kitalálta, hogy bogrács-gulyást főz, saját kezűleg a pedagógus brancsnak, persze nem saját pénzből, de azért kivételes nagylelkűségét igen csak díjazta a tanári kar. Hozzá is látott mindjárt az előkészületeknek. Égett, lobogott a tűz a bogrács alatt.
   Volt az iskolában egy tanítónő – Etus -, aki már elérte a nyugdíj-korhatárt, de még szeretett volna pár hónapot dolgozni. Etus  szívből útálta  a mi Lacinkat, mert Etus az igen csak  erős nemzeti érzelmekkel bírt, így aztán igyekezett is alá tenni Lacinknak, ahol csak tudott. Etus fantasztikus színészi képességekkel volt megáldva. Sose tudta egyetlen ellensége sem, hogy a kínosabbnál kínosabb szituációk mögött mindig  Etus állt. Olyan ártatlan képpel tudott nézni az emberekre, hogy mindenki inkább saját magát vádolta volna, mint őt. De tény, hogy hozzá képest  Psota Irén is csak egy ripacs volt.
   Etus e pedagógus napon is igen elemében volt. Közölte, hogy a bográcsgulyás az mennyeien finom, de még finomabb, ha gomba is van benne. Köztudott volt, hogy ért a gombákhoz, ezért a környéken össze is gyűjtött  jókora adag ilyen-olyan fajta gombát. Vitte nagy lelkesen Lacinknak, aki nyomban beletette a rotyogó üstbe. Közben persze gyakorta kóstolgatta, elég finom-e.
   Megfőtt a bográcsgulyás, és már kezdték volna kiadagolni az éhségtől kopogó szemű és korgó gyomrú tantestület tagjainak, amikor Etus kétségbeesett ábrázattal közölte, hogy véletlenül bolond gomba került a  gulyásba. No olyan színészi  produkciót az elmult 100 évben még ember nem látott, amilyent Etus produkált.A tantestület már nem is Lacinkat sajnálta, hanem a kilóméterre elhangzó zokogást színlelő Etust.
   Lacink képén a döbbenet és a rettegés miatt a piros, sárga, zöld, de még a lila szín is másodpercenként váltogatta egymást, hiszen nem csak főzte, de jócskán kóstolgatta is a finom  ételt. Etus továbbra is halálra vált arccal tördelte a kezét, hogy ő jót akart, meg ismeri a gombákat, és  a bolondgomba csak véletlenül került a rotyogó gulyással teli üstbe. Majd rohant mentőt hívni, ami vijjogva, szirénázva perceken belül meg is érkezett, és Lacinkat elszállította a legközelebbi kórházba. A hatalmas üst tartalmát Lacink még a mentő megérkezése előtt a közelben lévő kanálisba öntötte, nehogy bárki utólag azzal gyanusítsa - miután az ételt ő főzte - hogy megmérgezte a tantestületet. A mentő szélsebesen elviharzott Lacinkkal a kórházba, a pedagógusnapi bulinak pedig  hírtelen vége szakadt. 
   Etus  három napon keresztül úgy járkált az iskolában, mint aki a lelkiismeret furdalástól gyötörten máris kolostorba szándékszik vonulni vezeklésként. Öt percenként szaladt telefonon informálódni az igazgató-helyettesi irodába, így mindig ő volt az első, aki friss hírekkel szolgált.
   Lacink egy héttel később halott fehéren, szemmel láthatóan pár kilót lefogyva igen megviselt állapotban, fekete karikás szemekkel megjelent az iskolában. Elmesélte, hogy az egy hét alatt szörnyű kínokat állt ki. Volt ott minden: hánytatás, gyomormosás, infúziók tömege, míg végül kiengedték a kórházból.
   A tanári kar egy része mélységes sajnálkozással hallgatta a szomorú történetet, másik része nem titkolt kárörömmel nyugtázta a nem mindennapi eseményt. Etus eleinte némán ült a nevelői szobában az asztalánál, lehajtott fejjel, az igazgató elbeszélését hallgatva. Egy idő után azt láttuk, hogy teste időnként meg-megvonaglik. Szaladtunk megnyugtatni, hogy ennyire azért nem kellene a szívére venni a dolgot, hogy így zokogjon, hiszen Lacink már túl van a nehezén, de egyszerre aztán nem bírta tovább, és kirobbant belőle... na nem a szívet tépő, visszafojtott zokogás, hanem a röhögés... Úgy nevetett, hogy visszhangzott az iskola. Alig tudta kinyögni, hogy nem volt abban a gulyásban semmiféle bolondgomba, csak olyan jól esett egy büdös komcsival kiszúrni.
   Szegény Etust ezt követően  hihetetlen gyorsasággal küldték nyugdíjba. Többé egyetlen rendezvényre sem hívták meg az iskolába, pedig az akadt elég. Az is igaz, hogy Etus ezt csöppet sem sajnálta, mondván:
- Kommunista bagázsban ő nem érzi jól magát :)