Egy ideje figyelte a mosdó mellett megtapadt porcicát. Amikor kezet mosott, akkor tűnt fel neki. Később kitakarítok. A gondolatot csak a kéztörlés követte, becsukta maga mögött az ajtót.
     Egy hét telt el így. A porcica, mintha nagyobb lenne, állapította meg egy délután, ma kitakarítok. Szeme fáradtan nézett vissza a tükörből, megtörölte kezét, becsukta az ajtót. Tudta, ma sem csinál semmit. A depresszió szelíden ölelte magához, nem kell tenned semmit, súgta a fülébe. Minden üres, reménytelen, egyébként túl fáradt vagy, hogy bármit is tegyél. Megnyugodva dőlt le a kanapéra, bekapcsolta a TV-t. Másnap, a por mintha óriásira nőtt volna a fürdőszobában, csodálkozott, hogy ez megragadja figyelmét. Mintha ki akarná rángatni a közönyből, ami elméjére telepedett. Ma biztosan előveszi a porszívót, mondta a tükörnek, és megpróbált egy mosolyt is arcára csalni. Ezalatt a pár perc alatt bűntudata a kosz miatt felerősödött, önértékelése egy pillanatra visszatért. De a pillanat, ahogyan érkezett, olyan gyorsan távozott is. A napok suhantak, a porcica növekedett, az ő ereje egyre fogyatkozott. Aztán eljött az a nap. A kertkapu nyitva maradt, a bejáratnál egy aprócska cica nyávogott. Koszos volt, bolhás, éhes és fáradt. Bevitte az állatot, enni adott neki, beszélni kezdett hozzá. Ahogyan a szájából a szavak elkezdtek ömleni, úgy kezdett szíve felmelegedni, reménye, célja, öröme, szeretete a semmiből felszínre törni. A depresszió hangos kiáltását a cica dorombolása teljesen elnyomta, senki nem hallotta. A bolhák eltávolítása, a fürdés újra szembesítette a porcicával. Csillogó szemmel vette elő a porszívót, felszabadultan, dalolva takarította ki az egész lakást.
    Meg vagyok mentve, nyugtázta boldogan, ölében a békésen alvó állattal.

TM