Könnyeid akár a gyöngyök,
végig görögtek arcodon,
s lehullottak a mélybe,
sós cseppek gyűltek egyre,
apró patakká válva,
elfolytak a csendbe.

Te meg csak álltál
és nézted merre tűnik el
könnyeid patakja?
Merre kanyarog?
Hol ér véget a bánatod?

A végtelenbe sírod vágyaid,
álmaid múltba temeted,
s ha vége a jelennek,
gyöngy könnyeid
ráhagyod a jövőre...
nem fáj az elmúlás...
(nyugtatom magam)
Kérlek ne rettegj tőle!