Állok a semmi közepén,
s messzire mereng a lelkem.
- "Hová siettem úgy?"
- "Miért lett nehéz a szívem?"

Állok a semmi közepén,
köröttem lebegő Angyalok,
érzem szárnyuk suhogását...
értem jöttek ők - tudom.

Nem látom őket én,
mert én még vakon láthatok,
de az ő szemük tiszta,
ők láthatják, hogy én itt vagyok.

Állok a semmi közepén,
mellettem porszem forog.
Együtt kavarog a por, a szél...
s az idő rohan a - túloldalon.

Állok a semmi közepén,
eret vág bennem a lét.
Vérezni vélem életem...
Utam lassan... végleg véget ér.

Állok a semmi közepén
s messzire mereng a lelkem.
Utolsó perceimben még
betűket zengek fülemnek.

S ti, kik halljátok énekim,
méltók vagytok reája!
Hiszen minden drága gyöngy
a viselőjének van nyakában.

Ó, drága Gyöngybetűk!
Nem vész el köztetek lelkem!
Megmaradok szemeknek,
megmaradok... egy szigetnek.

E szigeten sok virág nőtt,
színes, tarka, szebbnél szebb!
Ha leszakítasz egyet is,
tedd el azt: emléknek!

Állok a semmi közepén...
végül a mindenséget látom.
A mindenséggel forrt össze
pár poéta látomásom.

Itt hagytam magam,
én nem hiába haltam.
Eggyé váltam a világgal,
- minden gyöngyhullással.

Mikepércs, 2024. március 6.