Hej, de jó lenne gyermeknek lenni újra,
Nem ily’ viharverten, gondoktól fakultan.
Futni önfeledten, mint a nyári zápor,
Nem nézni, nem látni semmit e világból.

Hej, de jó is volna, ha az öreg szomszéd
Sánta kakasával újra játszadoznék,
Majd az belém csípne, rekedten károgva.
Tán az öregúr is újra mosolyogna.

És szólna… még látom, és hallom a jóságot:
„Vigyázz, megkap, mondtam, ne bándd’ a jószágot.”
Eszti néném: „Jóska, hagyd már azt a legényt!”
Magam előtt látom aprócska termetét.

Majd a színhez vezet, lent az udvar-végben,
Bemutat az ajtón, mosollyal, szerényen:
„Árva bárány, most jött, kinn’ a legelőről,
Nem vártuk, de mégis leszakadt a tőről.

Eredj, simítsd végig, ha rá tudod venni.”
Rám nézett az anyja, nem mertem bemenni.
Közben a galambok hangosan pereltek.
„Olyanok, mint bátyád, folyton veszekednek.”

Arrébb, egy kotlóval apró csirke-népség.
Hej, azokat folyton gyötörte az éhség!
Én, egy pár marékkal, elék, magot szórtam.
Nagy munka volt azért, s reá büszke voltam.

Lassan esteledett, haza jött a csorda,
Két tehén lépkedett csöndes-bandukolva.
Egyik a miénk volt, biztosan emlékszem.
Megtalálta jászlát mind a kettő szépen.

Fejés után, nénjét, gondolat kerülte:
„Tőtsd ki ide apja, túró lesz belüle!
Ám előbb a legény hadd ragadja kortyon,
Úgyis finomabb ez, mint ami van otthon.”

Tényleg az volt… miért? Az öreg így felelt:
„Mer’ a mi tehenünk másik ódalt legelt.”
Nem értettem… De hát mért is kellett volna?
Ilyen a gyermek-lét, hiszékeny, csalóka.

Mégis visszamennék, vissza, ha lehetne,
Akár pillanatra, akár egy életre.
Nem lehet… csak emlék… de az nem fakulva…
Hej, de jó is lenne gyermek lenni újra!

Rácz Endre ©

2015 06. 22. Szerep