Ez a kis ház fából készült, és számomra egy lelki menedék, ami maga a nyugalom kézzelfogható formája, egy csendes szívverés a rohanó világ éles zajában. A tó tükre az égbolt végtelenjét veszi kölcsön minden naplemente pillanatában, és ahogy a nap aranyujjaival festi meg az alkonyatot, a vizet is lángra lobbantja, mint valami rejtett, hűvös tüzet. Az öreg fenyőfa, amely őrként áll a tópart szélén, gyökereivel az idő folyását issza, lombja pedig a szél suttogó titkait meséli, miközben a ház falai a lelkem elfeledett dallamait visszhangozzák. Minden reggel, a köd leheletével a víz felett, érezni lehet, ahogy az élet lassú áramlása elmossa a tegnap fáradtságát, és egy új, tiszta lapot kínál fel életemnek. Ez a hely nem bújik el a világ elől, de megtanult azzal egy ritmusra lélegezni, ahol a természet a legfőbb karmester.
Itt lelkem leveszi a megszokások nehéz kabátját, és mezítláb sétál a harmatos fű zöld szőnyegén. Falai között, teraszán, a tavat nézve, aggodalmaim lehorgonyzott hajói eloldódnak, és engedem, ússzanak a tó hullámaival szabadon tova.
Esténként a pattogó tűz nemcsak meleget ad, hanem a létezés meztelen, ősi igazságát is súgja, hogy a természet az otthonod. A tó vizének simogatása tenyerem alatt, a békesség lüktetése, mely bejárja ereim, megtisztítva mindentől, ami felesleges. Az ablakon át beáradó holdfény nem vakít éjszakánként, hanem simogatóan öleli át a ház belső terét, mint egy rég nem látott barát, mikor újra találkozol vele. A ház a tónál számomra egy kapu, nem a külvilág felé, hanem befelé, ahol az ember végre találkozhat a saját csendjével, abban az anyai ölelésben, amit csak a természet tud megadni számomra.
TM