Várunk egyre boldog hétvégékre,
önfeledni röpke napra csak:
szürke órák komorsága bére
hétnaponként lehetne egy nap.
Robotol a lélek és a test is
evezni a hét két partja közt,
s az ember, ha dolga felől rest is,
átjutni a túlsó partra küzd.

Hosszú napok, hosszú szenvedések,
rövid éjek, bizarr álmodások
vonszolják a testet. Az egészet
unjuk már százszor; s aztán, mint mások,
botorkálunk hajnali buszokra
mégis, kongó, üres akarattal
gyermekeink sarkára taposva –
szerteszórtan a családi asztal!

Egymásra gyűrt órák szeméthegyén
mulasztunk nem kívánt időket,
csak végre túl legyünk a hét felén.
És onnan, mint hegyről a völgyet
könnyülő léptekkel közelítjük
egyetlen napunk, melyért érdemes
mind újra végigcsinálni, hisszük
legalább is. Mindez oly félelmes!

Hová lett a hajdanvolt öröm,
mi létezésünk jogát adta meg,
mikor a munka visszaköszönt
a dolgát végzőre? Felette peng
a kasza a szőkülő szárnak,
eltévedt léptek gabalyában
ma ki megy értőn a határnak,
mosolyt vágni a munka bajában?

Jönnek itt újak, átvenni múltat,
stafétát? Miféle szörnyszülöttek
hada cseperedik? Hogy vajúdnak
a betontelepek, míg kilöknek
seregnyi szürke lelkű új erőt
hétköznapokba, mint folytatót,
kínnal élni vasárnapok előtt!
Ó, mi konzerv-örömért fújtatók!

Megtanulni vajon hogy lehetne
nagyapám ünnep-tekintetét,
mikor egy ima is felemelte
porából lelkét, s úgy küldte szét
melegét, mint Napét a nyári szél?

                   *

Vasárnapi temetőjáráson
képzeletben magam odaásom
mellé: nagyapa mesélj, mesélj!

1985. március 23. Cs.T.