Az erdő sűrűjében, ahol a fák néma, zúzmarás óriásokként őrzik most a téli álmot, éreztem, ahogy köztük jártam, hogy a csendnek súlya van. Nem az a fajta némaság ez, ami üres, hanem olyan, mint egy tiszta papírlap, amelyre a természet majd most éppen az első betűit veti. Ebben a kristálytiszta mozdulatlanságban éreztem meg őt először.
   Nem léptek zaja hozta, hanem egy hűvös, kósza szellő, amely váratlanul fordult be a tölgyek között. Ez a fuvallat nem didergetett meg, ahogy befújt kabátom nyakán, inkább úgy simogatta meg arcomat, mint egy hűvös selyemkendő, amit egy láthatatlan kéz vont végig bőrömön. Ahogy felnéztem, ott állt ő, a csodás Hótündér.
   Alakja nem élesen látszott, inkább olyan volt, mintha egy téli hajnal párájából szőtték volna. Ruhája a holdfény és a frissen hullott hó nászából született, minden mozdulatában ezer apró jégcsillag táncolt palástján, minthogyha az éjszakai égbolt hullott volna le vállára. Szemei két mély kék jégvirágként tündököltek, amelyekben nem a tél kegyetlensége, hanem az északi fény nyugalma tükröződött.
   Ahogy elhaladt mellettem, az idő egy pillanatra megfagyott, mint a patak vize a sziklák peremén. Nem szólt, de a jelenléte olyan volt, mint egy halk zongoraszó a távolból. Léptei nyomán nem tört meg a hó, inkább csak fehérebben izzott fel a talaj, olyan hatást keltve, mintha az erdei föld is tisztelegne neki. Ő volt a tél lelke, törékeny, mint az első dér a falevélen, mégis hatalmas, mint a most mindent beborító fehér takaró.
   Amikor eltűnt a fenyvesek sötétzöld függönye mögött, csak a hűvös szellő emléke maradt arcomon és egy különös, tiszta béke szívemben. Az erdő újra elcsendesedett, de a fák már nem tűntek oly magányosnak, s én melegséggel és reménnyel szívemben viszem tovább találkozásunk örök emlékét a fagyos télben. Bízva még egy újabb csodás találkozásban erdőjáró életem során.
   Te is, szerintem jól figyelj, mikor kint jársz az erdőn, hátha szembejön veled is egy hűvös, hideg szellőn.

TM