Már azt hittem, örökre elmentél!
Hisz oly sűrű a köd köröttünk,
oly magas a hó, s oly hideg a tél.
Látod, idáig együtt jöttünk,
itt az én nyomom, s mellette a tiéd –
enyém elöl, s tiéd mögötte.
De figyelj: nézz csak egy kicsit arrébb,
hol már nem érnek a nyomok össze:
a nagyobbak mennek egyenest
(sötét a lyuk, nagyon mély a hó),
és persze a kisebb nyom se rest,
megy az is, csak tudni volna jó,
mért torpant meg ott a bucka előtt,
s mért botorkált más irányba el?
Én nem értem a kis ködbe veszőt,
mi bújtathatta szakításra fel?
Mert emlékezz: a kezdet kezdetén,
mikor oly nagy volt a fergeteg,
fagyottan vánszorogtunk te meg én,
az egymást kereső két beteg,
s hogy egymásra leltünk, megfogadtuk:
csak közös utunk lehet tovább.
Fogadalmunk szóval fel nem adtuk,
hűn követtük egymás lábnyomát.
Jöhetett hóvihar, szorító fagy,
farkascsorda süvítő szélben,
én mindig tudtam, ha mellettem vagy,
nem lehetünk életveszélyben.
S ahogy mentem hunyorgó szemekkel
a széllel szemben, szorítva kezed,
egyre biztosabban tudtam, egyszer
látunk még mezőt, Napot, kék eget…

És kitépted kezemből a tied!
Annyit mondtál, hogy bírod egyedül.
Én nem álltam meg, csak úgy néztelek
és fájlaltalak mélyen legbelül:
feladtad hát, hűtlen barát, igen!
Menj, s maradjunk magunkra újra! –
nyugtatgattam magam ott sebtiben,
s visszanéztem a közös útra.
Hirtelen azt hittem, nem jól látok:
te jössz talán mögöttem távolabb?
Integetsz. Nem értem mit, hát várok –
nem mondhatsz nekem már túl sokat!
De azt mondtad, bocsánat, tévedtél.
Szemlesütve nyújtasz újra kezet,
mert érzed, egyedül hideg a tél,
s a hó alatt az út hová vezet?
Mit mondjak én? Ezt tudtam mindig,
sokáig ezért kutattalak!
De e furcsa játék vajon mit
rejt? Elhagytál, s újra megkaptalak?
Nehezen bízom újra: kétkedek,
bensőm még sokáig küszködő
marad. De kellesz! Add a két kezed,
s majd meglátjuk, mit hoz a jövő…

Szank, 1981. július Cs.T.