Lelkemben, mélyen, ott él az élet,
De siralmas éveim szomorúan nézem.
Mit hoztam? Mit adtam?
Mért lettem? Mért voltam?
Ki tudja...? Én nem értem...!
Üres lett szép szívem, meghalt ő egészen.

Fényes napsugár bújt el a fák mögé,
Ragyog-e még a világ reám, s énfelém?
Nem tudom, nem hiszem...!
Félek! Talán ma... elvesztem hitemet.
Csak ülök egy szobában búsan, egyedül,
Az idő múlásával korom szembesül.

Testem fárad, szemem könnybe lábad,
Mintha utolsó vacsorám rágnám a számban.
Őrlik fogaim, tépik falatom,
De lenyelni nem bírom, nem is akarom.
Mert élni vagyok itt, én életre születtem!
S mert egyszer majd én is szívemből nevetek.

S íme, megsúgták a hűsen ringó szelek,
Hogy az élettől szebb semmi nem lehet!
Hisz, mi lehet szebb, mint lenni és élni,
És másokat éltetni és élni hagyni.
Egyek vagyunk mi, minden ember egy test,
Csak ágakra oszlik a szív és a szeretet.

S már nem vagyok szomorú,
Nincs miért könnyeznem.
Életet adtam, életet vetettem.
Mert ha gyermekeim szemébe
Mélyen belelátok,
Boldogabb ember, mint én,
Nincs ezen világon.

Budapest, 2024. október 26.

TM