Mikor nappalom az éjben elsimul,
az emlékeim, mint kiszáradt kezek
megtépnek, szaggatnak ádázan, vadul,
feledni akarok, el nem engednek.
A meg nem születettek is már holtak,
a jövő eleve az enyészeté,
holnapok múlt kútjába hullva fúlnak,
a munka, a lélek emel emberré.
Felkong lelkemben egy halk lélekharang,
barlangok nyílnak, mélyük koromsötét,
reggel majd ébresztget búgó vadgalamb,
arcom cirógatja a végtelen ég.
Mindig megújul a kedves televény,
frissít a megszokás liturgiája,
és hasztalan nyúl a múlt keze felém,
búvok létem illó pillanatába.
Méz édesíti keserű italom,
fajdalom, veszteség és szomorú gyász
ellen csak a jelenem az oltalom,
míg ring a mezőmön a búzakalász.
Felmagasztosul pár apró feladat,
jelentéktelen és szánalmas siker,
bontok, építek szavakat, falakat,
újra tavasz van, indulni, élni kell.
2017. 03. 23.