Alamizsnává zsugorodott az élet,
mondd, mi jelképezi most a szegénységet,
rongyos, foltozott kabát, talpatlan cipő,
hajléktalanság, elfogyott lelkierő.

Még meleg nyár van, hűs lomb árnya rám vetül,
hirtelen a gondolat is elcsendesül,
templomtoronynak harangja delet kondít,
majd egy régi emlék szinte belém hasít.

Gyermekként láttam kolduló cigányokat,
nyomorított gyermeket, lábán rongyokat,
volt, ki felásta a kertet, járt kapálni,
aki akart, munkát is tudott találni.

Emberekben megcsontosodott a szeretet,
szívhez nem jut el az együtt érző üzenet,
magányos padon oly egyedüli a lélek,
homályos szemek a nagy semmiségbe néznek.

Mint részeg vadgesztenyék, összevissza hullnak,
fák őszi kábulatban, levelek sárgulnak,
hideg nem kíméli padon otthont keresőt,
ki csak meleg lakást vágyik, és nem szeretőt.

Rács nélküli börtönében társadalom rabja,
Rákosi vagy talán Kádár volt a keresztapja,
a végtelen szabadsággal szertefoszlott minden,
mert jött a rendnek őre, s elvitte őt bilincsben.

Károg a varjú, héja bármikor lecsaphat,
eltéved a viharban sok nemes gondolat,
vannak, kik skandálják a hazug jelszavakat,
olykor hullámok borzolnak nyugodt tavakat.

Kapualjak mélyén és bokrok árnyékában
tépelődés dermed, híd alatt félhomályban
egy szelet zsíros kenyér, hozzá forró tea,
melegséggel fertőzött lélek csak idea.

Lassan lesz e pad, hol majd pihenni lehet,
fáradt ember gyanakvás nélkül leülhet,
mellemen kulcsolom imára a kezem,
mormolom halkan, hisz nincs már mit vesztenem.

Furcsa, kusza emlékek borzolták agyam,
sok üresen álló ház már rég lakatlan,
naiv vagyok, hát miért van hajléktalan,
sokaknak sorsa miért kilátástalan.