A hajnal hűvöse beosont az ablakon,
lágyan végig simítva az alvó szobát,
párnámon a napsugár játszik,
elkergetve az éji homályt.
A sötét még őrzi titkait a sarokban,
de a nap már aranyhálókat sző,
az idő egy pillanatra megáll,
mint az elromlott filmfelvevő.
A reggel peremén zeng a madárdal,
új remény ébred a dallamon,
fény szelídíti meg az árnyakat,
túl vagyunk egy forró évszakon.
A világ még csendben van,
meséket hoz a régi időkből,
s míg a nap újra színt fest az égre,
lelkem útra kel álomvidékről.
Fák lombja között szél susog halkan,
a nap sugara csókot hagy arcomon,
a hajnal már többé el nem ereszt,
fogva tart a bejövő hangokon.
Minden árnyék fénybe simul,
és ahogy kinyílik az énekkel,
érzem, része vagyok mindennek,
míg a világ megtelik élettel.
Az örök körforgás zenéje átölel,
nem enged el többé soha,
szívemnek titkos ritmusában
a hajnal már nem mostoha.
TM