Pirkad az ég alja,
hajnal hasad vörös lánggal,
szél fúj a határban.
Megkondult a templomunk harangja,
benne van életünk oly sok fájdalma.
Ébred a hajnal, eloson az éj,
magával viszi a csillagos fekete köpenyét.
A fák ágai között dereng a fény,
új nap jő, s  vele új remény.
Vasárnap reggelén kicsit lustán 
lépked a hajnali nap fénye fel-fel az égre,
hogy középre érve, épp délre konduljon újra
templomunk harangja,
s áldja népét szent szolgája.
Reszketve néz a fagyos tájra
a bandukoló nap szikrázó sugara.
Még nincs ereje, még nem melegít,
még várni kell a tavasz éltető meleg fuvallatára,
hogy átmelegítse a földet,
hol a kis magok életre kelve
egy szebb élet reményében 
dugják ki fejecskéjüket a napfényre.
Jön a tavasz, nemsokára itt van.
Türelem, mindennek eljön az ideje.
Mi várunk, nem sietünk el semmit sem.