És én álltam a hegyoldalon,
Nekem már ragyogott a napom,
Pintyőke énekelt vidáman,
Hargita, akkor én a nyugalmadat csodáltam.
Mert béke lakott fenn a hegyen,
A fenyvesek közt a gond még pihent,
Nem zavarta álmában az alvót,
Hogy ő akkor, megtagadott volt.
S a köd felszállt a völgyből,
Felszárította, elűzte a napsugár,
Egy új nap köszöntött már,
S az élet kereke forgott tovább.
Lelkem siratta az embereket,
Kik, oly egyenesen álltak, mint a jegenyék,
Dolgukat tovább szomorúan tették,
De még sem adták fel a reményt.
Várták egyszer véget ér a szenvedés,
Isten velük van e létben,
Ő ad nekik egyedüli reményt,
Segít nekik élni a szenvedésben.
Tudták, mozdul egyszer majd az élet,
Mint a folyóban is új élet éled,
Munkájuk árán jut mindig kenyér,
Ez a magyar szenvedés egyszer véget ér.
Én megköszöntem Istennek a szeretetet,
Amit akkor, ott ők adtak nekem,
Imádkozom, hogy a nap felragyogjon,
Székely földről egy hajnalon a nehéz köd felszálljon.
2O13.O8.O8.Mosonmagyaróvár.