Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Svéda-Graholy Mariann
  főszerkesztő helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Hollósi-Simon István
  webadmin

Jelenlegi hely

A hajnal levelet írt a víznek

Felső Tamás
Felső Tamás képe

   Az éjszaka még ott pihent a tó felett, akár egy fekete köntös, amelyet az álmok varrtak csendből és csillagporból. A víz mozdulatlanul feküdt partjai ölelésében, sötét tükrében pedig az ég ringatta utolsó álmait. A nádas nesztelenül őrizte a titkokat, a fák koronáján még ott reszketett az éjszaka hűvös lehelete.
   Aztán, valahol a világ peremén, megmozdult a fény.
   A hajnal először csak egy halvány rózsaszín délibáb volt az ég szemének sarkában. Egy alig látható, sóhajtó gondolat, amely lassan arannyá érlelte a horizontot. Nem sietett. Úgy közeledett, mint aki fél felébreszteni a világot, s inkább csak lágyan, épphogy csak ujjbegyével megérintve simít végig az alvó tájon.
   Ahogy a tó felé ért, megtörtént...
   A hajnal megérintette a tavat.
   Nem volt benne semmi hangosság, csak rendkívüliség, mert abban az egyetlen pillanatban mintha a teremtés újra megtanult volna lélegezni. A fény finom csillanásokkal hímezte tele a víz felszínét. A tó, amely eddig az éjszaka sötét titkát őrizte, lassan egy fénylő tükörré változott. Minden apró hulláma egy ébredő gondolat lett, minden rezdülése a világ szívének halk dobbanásává vált. A nap első sugarai úgy simultak a vízre, mint rég nem látott kedves arcára a hazaváró szerető keze.
   A tó nem szólt, de valahogy mégis válaszolt.
   Aranyló fodrai közt a fény ezer apró csillagra tört szét, s mintha az ég lehajolt volna, hogy szétszórja benne mindazt a ragyogást, amelyet az éjszaka folyamán magában tartogatott. A víz tükrében a felhők rózsaszín vitorlásokként indultak útnak, s a távolban álló hegyek úgy emelkedtek ki a ködből, mint ősi óriások, akik hosszú álmuk után végre kinyithatják szemük.
   A part mentén a harmatcseppek megremegtek a fűszálak hegyén. Apró üveggömbök voltak csupán, mégis egy egész világot hordoztak magukban, bennük lakott az ég, a tó, a felkelő nap, s talán mindaz a szépség, amelyet az emberi szív csak ritkán mer még elhinni is.
   A szél ekkor végigsimított a vízen.
   A tó felszíne megrezdült, s az eddig rajta táncoló aranyfény hosszú, reszkető útra indult a part felé. Mintha a hajnal levelet írt volna a víznek, s a hullámok sietve vitték volna tova sorait. Egy pillanatra úgy tűnt, maga az idő is megállt, hogy elolvassa azt.
   S talán valóban megállt.
   Volt valami szent ebben a csendben. Valami, ami nem kívánt szavakat, nem követelt magyarázatot. A világ nem volt más, mint egyetlen hatalmas, nyitott szív, amelyben a fény s a víz egymásra talált.
   A hajnal tovább simogatta a tavat, s a tó minden érintésre szelídebb, világosabb lett. Nem elűzte belőle az éjszakát, megtanította ragyogni azt, amit a sötétség eddig elrejtett. S ahogy a nap lassan felemelkedett, a tónak már nem csak a vize tükrözött.
   A reményt tartotta tenyerén.
   A parton álló világ pedig, még ha csak egyetlen lélegzetvételnyi időre is, emlékezhetett arra, milyen az, amikor a szépség nem akar semmit, csupán létezik. 
   Láttam ahogy, a hajnal nem egyszerűen felkel a tó felett. Megérinti, s a víz emlékezni kezd arra, hogy ő maga is fényből született.

TM

Rovatok: 
Irodalom