Fátyolként omlik a köd a tóra, elmosva a nádas éles kontúrjait. A csillagok fénye ezüstporrá szelídül, és megcsillan a víztükrön, amely most maga is a csend gyöngyévé válik. A Hold, mint egy éteri mosoly, békésen lebeg a párában, és ebben a tejfehér, álomszerű homályban a víz mélyének suttogása felemelkedik. A nádas susogása a lágy hajnali szélben, mint a fuvola halk sóhaja, reszketve adja tudtára a világnak, hogy valami túlvilági dolog kezdődik.
     A köd szívéből, mint a pillekönnyű szirmok, úgy suhannak elő a tündérek. Szárnyuk, a szitakötő üveges finomságával, ezer apró színt tükröz, amelyek most gyémántcsillogású fénycseppként hullanak szét a levegőben. Testük maga a hajnal első lélegzete, a harmat rejtett lénye. Lassan, a néma csendben, láthatatlan dallamra lebegnek, és suttogásuk, mint a szélbe szőtt titkok, körbeszáll a tó partján. Az ő hangjuk a vizek rejtett zenéje, a fűszálak halk imája, a fák néma sóhaja.
     A köd leple alatt táncolnak, mint a meg nem álmodott álmok, és a tó szíve magába szívja a pillanat varázsát. A lebegő tündéralakok a fények és árnyak rejtélyes játékában egy tünékeny képet alkotnak a hajnal születéséről. A tó mélyéről és a nádasból jövő szél suttogása a tündérek éteri susogásával egyetlen csendes énekké olvad össze, amelyet csak a szív hallhat, mielőtt a hajnal rózsaszín ujjaival megérinti a horizontot, és szép csendben elmossa az éjszaka tündérmeséjét.

TM