Hűvös hajnalokon
az utcákat járom,
még alszanak
zöld levelek is az ágon.
De én kóborlok, mint egy eltévedt álom,
páromat talán már...
meg nem találom.

Kerestem régen...
most is keresem.
Keresem mindenhol
az egyetlen egyet.
Keresem éjjel,
keresem nappal,
keresem ma is,
kit szeretni tudtam.

Szeretni tudtam
szívvel, lélekkel,
minden erőmből,
tiszta szerelemmel.
De jött egy nap,
és eltűnt a szépem,
belehaltam...
majdhogynem egészen!

Eltűnt a mosolya,
nincs többé csókja,
az a csók már
csak a halált csókolja.
Elaludt két szeme,
lehunyta örökre,
itt hagyott egyedül,
s kezem a semmibe...

A semmibe nyúl kezem,
a szellő fúj rajta át,
fejem felett hirtelen
dalolni kezd egy madár.
Énekét hallgatom,
leülök egy padra,
feledkezem kedvesemről,
de csak egy pillanatra.

Hangos a kis madár,
ébreszti a reggelt,
odaszól a Napnak:
- Ideje, hogy felkelj!
- Ideje ébredni!
- nekem is szól az ének.
Haza kell mennem,
kezdődik az élet.

Másnak az élet,
de nekem a harc,
az élet számomra
csak egy viadal.
Küzdeni, bírni,
vívni a sorssal,
Nem aludni éjjel,
s nem aludni nappal.

Oly gyönge lelkem,
megpihenni vágyna,
mennék már utána,
de minden hiába.
Valamiért még vagyok,
s válaszra várva,
sóhajom elszáll
a hajnal arcába.

Langyos a hajnal,
piroslik orcája,
nevetni kezd a fény
a dombnak aljára.
Megzizzen a levél,
kékülni kezd az ég,
megkérdezem tőle:
- "Miért élek még?"

S meddig kell
még menjek?
Hol van az az út,
hol véget ér az élet?
Hol van a szerelem,
amit te Sors elvettél?
Szívembe, lelkembe,
bánatot mért tettél?

De hiába kérdezek,
nem felel senki,
a hajnal álmos szemeit
fénnyel törölgeti.
Szívemet meg feketére
festi a bánat,
egyedül bolyongok
ebben a nagy világban.

Nekem ő volt a boldogság,
ő volt az élet,
ő volt nékem a világmindenségem.
Ha itt lenne,
elrepülnék véle,
együtt vesznénk el
az örök szerelembe.

2022. június 24.