Obeliszkek dőltek sorra,
vörös csillag hullt a porba,
fegyvert fogott, nő és férfi,
zászlónkból a címert tépi,
palackokba benzint tölti,
tankok elé dobja veti.

Világ népe ámuldozik,
hogy a Magyar lábadozik,
testét sokszor földbe verték,
de felemelte újra keresztjét.
Menetel, kart karba öltve,
jogot szabadságot követelve.

Tüntetőkre sortűz zúdul,
a világ döbbenetté némul.

De a tankok egyre jöttek,
emberek, házak, sorra dőltek,
senkinek sem kegyelmeztek,
hóhérok majd ünnepeltek,
öröm torra összegyűltek,
százezrek meg menekültek,
lettek soká száműzöttek.

Aztán jött a nagy fordulat,
hát májusban, felvonulhat,
mikor látni még romokat,
zártak börtönfalak százakat.

Gyermekként ezt nem értettem,
majd rászakadt e népre a félelem.

Megosztott lett újra nemzetünk,
furcsa kórtól kell most félnünk,
hát mikor jön el, új győzelmünk,
Szűz Mária, ki védőszentünk,
segítsed, hogy újra higgyünk.

Varga István-Barcs. 2016. 10. 23.