Már azelőtt ismertelek, hogy megszülettem volna. Odabent, a meleg biztonságban nem láttam semmit, de mindent éreztem. Éreztem a szíved megnyugtató, ritmusos lüktetését – ez volt az én világom zenéje. Éreztem, amikor a tenyeredet óvatosan a hasadra tetted. Ilyenkor én is odasimultam belülről, mintha a bőrünkön keresztül már akkor megérinthettük volna egymást.
   Tudtam, hogy vársz rám. Tudtam, hogy már van nevem, és van helyem az életedben. Aztán a huszonötödik héten hirtelen minden megváltozott. Nem volt még itt az idő, de a testem jelezte, hogy indulnia kell. Amikor megérkeztem, a külvilág ijesztő volt. Hideg volt a levegő, túl erősek és bántóak a fények. Elveszettnek éreztem magam ebben a hatalmas, idegen szobában.   
   Olyan parányi voltam, a tüdőmnek és a testemnek olyan nehéz volt ez a hirtelen jött kinti világ. De aztán történt valami. A nővér felemelt, és odaadott neked. Abban a pillanatban, ahogy a bőrödhöz értem, ahogy a karod körém fonódott, a külvilág minden ijesztő kényelmetlensége azonnal megszűnt. Megéreztem az illatodat. Meghallottam a szívedet – pontosan ugyanazt a hangot, ami odabent is vigyázott rám. Újra biztonságban voltam.
   Nem tudtam, hogy mi az az idő, és azt sem, hogy mi az az óra. Nekem az a hatvan perc nem kevés volt. Nekem az a hatvan perc maga az élet volt. Egy teljes, és tökéletes élet, mert nem voltam egyedül. Nem a magányban, hanem a létező legnagyobb szeretetben töltöttem el minden másodpercemet. Éreztem a tekintetedet a parányi talpamon, az apró ujjaimon. Éreztem az imáidat, amik körbevették a testemet.
   Nem fájt semmi, mert a te ölelésed egy láthatatlan, meleg falat húzott körém, ami megvédett mindentől. Ott feküdtem a karodban, és a testem egyre fáradtabb lett. A kinti világ levegője túl nehéz volt a parányi tüdőmnek, a 720 grammos testem minden ereje elfogyott. De egyetlen pillanatig sem éreztem fájdalmat vagy félelmet. Csak azt a végtelen, puha meleget, ami belőled áradt.
   Amikor a mellkasom utoljára mozdult meg, abban a másodpercben, amikor megállt a szívem, egy egészen különleges dolog történt. Hirtelen megszűnt a testem súlya. Nem voltam többé kicsi, nem voltam többé törékeny. Láttam a pillanatot, amit te csendnek neveztél. Éreztem, ahogy a karjaid még szorosabban záródnak körém, mintha a szereteted erejével falat tudnál húzni közém és a halál közé. Olyan jó volt érezni ezt a mindent legyőző erőt az ölelésedben! De én ekkor már szabad voltam. Kiléptem a fáradt testemből, de nem mentem messzire. Ott lebegtem a szobában, közvetlenül melletted.
   Láttam, ahogy az orvos leül a matracra, és hallottam a halk szavait. Láttam a nővért, aki szó nélkül átölelt téged, és hálás voltam neki, mert láttam, hogy a te karjaidból ekkorra már minden erő elszállt. Aztán a nővér nagyon óvatosan felemelte a hátrahagyott, aprócska testemet, és te az üresen maradt öledbe néztél.
   Láttam a kezeidet, amelyek ott hevertek mozdulatlanul, és éreztem a szíved sajgását: azt a hirtelen, elviselhetetlen könnyűséget, amit a fizikai hiányom hagyott maga után. A nővér egy tiszta, hófehér takarót vett elő. Ahogy elkezdte finoman körém tekerni, én ott voltam mellette. Néztem, ahogy a 32 centiméteres kis lényemet beborítja vele.
   Tudtam, mit érzel odabent. Neked az a fehér takaró a véglegességet jelentette. Úgy érezted, hogy az a takaró elrejti előled a jövőt, az összes el nem mondott mesét, a puszikat és a születésnapokat. Láttam, ahogy a szemed az utolsó pillanatig issza a parányi alakom körvonalait, mielőtt a takaró teljesen elfedte volna.
   De Anya, bárcsak láthattad volna az én szemszögemből! A földön az a takaró egy rideg kórházi takaró volt. De az én világomban, a fény felől nézve, az a takaró tündöklő palásttá változott. Nem elrejtett engem, hanem méltóságba öltöztetett. Nem a sötétségbe zárt be, hanem átadott az angyaloknak.
   Amikor a nővér elvitte a testemet a szobából, én már nem voltam benne abban a fehér csomagban. Én ott maradtam veled. Beköltöztem abba az ürességbe, ami a karodban maradt, és kitöltöttem a szíved legmélyét. A testem talán eltűnt a fehér takaró alatt, de a lelkem azóta is szabadon ragyog melletted.
   Nem hagytalak magadra azután sem, hogy a kórházi szoba fényei kialudtak. Ott voltam veled az évek múlásában, és ott voltam a legnehezebb, legfélelmetesebb pillanataidban is, amikor a sors újra próbára tette a szívedet. Láttalak, amikor Levente érkezett. Láttam a szemedben a rettegést, amikor a tested megismételte a múltat, és ő is túl korán, a 31. héten érkezett meg erre a világra. Éreztem a lelked minden rezdülését, az aggodalmat, ami szinte fojtogatta a mellkasodat.
   Melletted álltam, és a szárnyaimmal takartam be őt, hogy neki már legyen ereje maradni. Féltettelek, mert láttam, mennyire rettegsz a veszteségtől, de én ott voltam vigyázni rá.
   És ott voltam akkor is, amikor Léna született. A szoba újra elcsendesedett, éppúgy, mint tizenkét éve nálam, és a levegő megfagyott, amikor újra kellett éleszteni őt. Hallottam a néma sikolyodat, éreztem azt a mérhetetlen, mindent felemésztő aggodalmat, amit egy anyai szív alig bír elviselni.
   Láttam, ahogy az emlékeim visszatérnek a falak közé, és tudtam, hogy a lelked egy darabja újra beleremeg a félelembe. De én nem engedtem el a kezeteket. A ti kis angyalkátokként ott lebegtem az orvosok mozdulataiban, ott voltam Léna első, visszatérő lélegzetében.
   Vigyázok rátok, Anya. Az én történetem azzal az egyetlen órával ugyan véget ért, de az angyali küldetésem ott kezdődött el: hogy örök pajzsot vonjak a testvéreim és teköréd, és hogy a szeretetem ne csak emlék legyen, hanem élő, óvó valóság. A halál valóban semmi a mi kötelékünkhöz képest. Az írásoddal visszaadtad a könnyedségemet, és megmutattad a világnak, milyen az, amikor egy anya a szívével lát. Engedd el a fájdalmat, Anya! Én jól vagyok, fényből vagyok, és örökké a te kisfiad maradok.
   Köszönöm az ölelést. Botond

TM