Fehér csend borul az ágakra,
lélegzetét visszatartja a táj,
a fák imára kulcsolt karjai közt
alszik a világ, s nem kérdez már.

Hópelyhek hullanak némán,
nyomuk lassan az időbe vész,
minden pillanat olyan szelíd,
mintha suttognának egy mesét.

Fenyők őrzik a tél szívét,
gyantás illatuk emléket hív,
s a havas erdő mélyén
a lélek megpihen kicsit.

A csend olyan, mint a fény,
nem nyom, nem sújt, csak átölel,
a hó alatt dobog a remény,
és a gyökérben új tavasz felel.

Egy őz árnyéka suhan át,
szemeiben csillag pihen,
bennük az erdő néz vissza,
és mondja, itt most rend kell, legyen.

A hold ezüst utat rajzol a földre,
csillan a dér a kérgen, vízen,
s a havas erdő lüktetése
lassan úgy ver, mint a szívem.

TM