S messze vitt az álom, a színes képzelet;
Rajtuk szállva oly könnyeden suhantam én.
S az elnyúló századok romjai helyett
Egy bűvös világ volt, amelybe csöppenék.
S ledobva szárnyaim megálltam hallgatag:
Mi ez, mit két szemem ily merengve csodál?
Semmi ez, nádtenger, végtelen s parttalan,
Alatta gyilkos mély, bűzölgő híg mocsár.
Mégis él! Benne most látni vél két szemem,
Nyüzsögve, dalolva milliárd életet.
S két szemem látja bár, de mégis… el nem hiszem,
Hisz káprázat, varázs, szebb, mint a képzelet!
Ringó nád között, mint zsibongó hadsereg,
Büszkén-víg madárhad nyüzsögve tétováz.
Nem érzi jól magát a sűrű nád felett,
Csak ha egy idegen megsérti szép honát.
Ám ha a kék égnek nagy fénylő színpadán,
Mindahány útra kél rebbenve, visongva:
Vihar felhői sem néznek oly mogorván.
S vége nincs, csupán a nádas horizontja.
Most furcsa képet vélek látni… jaj, hitem!
Akár egy délibáb a rónaság fölött,
Akár egy tengeren megbújó kis sziget
Úgy libeg megbújva a roppant víz között.
Egy kis falu… s mint ahogy dobbanó szívünk
Megbújik mellkasunk őriző rejtekén,
Úgy él és éltetni bír. Ne hagyj el, ó, hitünk!
Most csak a csönd, mi szól… és mindent elmesél…
Ősi nép, ősi föld… Talán évezredek
Súlyos hangjai süvöltenek most felém?
És ha e kábulatból mélán ébredek,
Méltó vagyok-e röpülni e sors kegyén?
Vert-falú házaknak magányos sorjai!
Mért álltok itt bújva, a semmi közepén?
És kik itt éltek, vagytok tán sehonnai?
Bús világ, Kánaán, mi volna bölcs beszéd?
Oly sokszor vágytam én megtérni a múltba;
Remélve szép lesz, mit belőle itt hagyok…
S lám, most előttem áll, nem törve, fakulva…
Istenem, mért szeretsz? Végre, itthon vagyok…