Van egy hely a zaj mögött,
hol nem kérdez senki,
mert a gondok halkulnak,
a rossz napot elrejti.

A lélek ott ül mezítláb,
nem siet, nem fél, csak vár,
figyel egy belső hangra,
amivel majd hazatalál.

Nincs múlt és holnap,
csak egy lassú pillanat,
hogy a szív megértse,
megkapja a válaszokat.

Ha elfáradsz, ide térj meg,
nem kell hozzá semmi szó,
csak hunyd le a szemed,
mert ott vagy, hol megnyugtató.

Ott nem kell bizonyítanod,
nem kell erősnek lenned,
a létezés önmagában elég,
nem kell semmit tenned.

A gondolatok hazatalálnak,
tovább nem kapaszkodnak,
mint fáradt madarak este,
végre elcsitulnak.

És ha maradsz egy kicsit,
lassan oldódik a súly,
válladról lecsúszik az árnyék,
mi lehet a rég cipelt múlt.

Egyszer aztán észreveszed,
hogy a csend nem üres tér,
hanem egy láthatatlan ölelés,
ami mindig benned él.

Ha visszatérsz a sűrű zajba,
viszed magaddal ezt a fényt,
egy apró, halk biztonságot,
mi túlél mindent, és adja a reményt.