A hegyek között, ahol reggelente a köd úgy ölelte körül a völgyet, mintha óvni akarná a világot az ébredéstől, élt egy lány, Léna. Az ő szíve mindig is jobban szerette a természet szavát, mint az emberekét. Egy apró, öreg faházban lakott az erdő szélén, ahol a tetőn megült az őszi avar, az ablakpárkányon vadvirágok száradtak, a konyhában pedig mindig illatozott egy csésze gyógynövényből főzött tea. A ház mögött magas fenyők őrködtek, előtte vadvirágos rét terült el, a kert végén pedig egy keskeny ösvény vezetett fel a hegyoldalba. Léna úgy ismerte az utat, mint mások a saját tenyerüket. Tudta, hol bújik meg az első hóvirág, melyik kő alatt keres menedéket az eső elől egy apró gyík, és melyik fán szokott megpihenni a vörösbegy, amikor megérkezik a reggeli napsütés. A hegyek között nem egyszerűen lakott, hanem mindig is ide tartozott. Gyerekkorában gyakran érezte úgy, hogy túl sok a zaj körülötte. Az emberek siettek, vitatkoztak, és sokszor nem hallották meg egymást, még akkor sem, amikor egészen közel álltak egymáshoz. Léna ilyenkor kiszökött a kertbe, és leült egy öreg diófa alá. Hozzábújt a törzséhez, felnézett a lombjára, és elmesélte neki mindazt, amit másnak nem tudott elmondani. A fa soha nem válaszolt szavakkal, mégis mindig úgy érezte, könnyebb szívvel áll fel mellőle.
   Évekkel később, maga mögött hagyta a várost, és azokat a napokat, amiknek a végére úgy érezte, önmagából is alig marad valami. Nem akart új életet mutatni másoknak, egyszerűen csak szeretett volna végre úgy felébredni, hogy ne kelljen rögtön megfelelnie mindenkinek. Így talált rá a kis faházra a hegyek között. Amikor először belépett az ajtaján, poros ablakok, kopott padló és egy régóta nem használt kandalló fogadta. A tető egyik sarkán beázott a ház, a kertet felverte a gaz, a kerítés néhol bedőlt. Mégis, amikor megállt a küszöbön, valami különös melegség járta át. Végignézett a szobán, aztán halkan csak ennyit mondott:
   - Azt hiszem, megérkeztem.
   Nem volt sok holmija. Néhány könyv, egy régi takaró, pár fénykép, a nagymamájától örökölt teáskanna, és egy apró fadoboz, amelyben olyan emlékeket őrzött, amiket nem szívesen mutatott meg másoknak. Ezeket a kandalló melletti polcra tette, majd kinyitotta az ablakot. A friss levegő betódult a szobába. Fenyőillatot hozott magával, távoli madárhangokat és a hegyek csendjét. Léna még akkor nem tudta, hogy mennyi mindent tanít majd neki ez a hely.
   Az első tavaszon megtanulta, hogy a földdel türelmesnek kell lennie. Hiába ültette el a magokat, hiába öntözte a kis ágyásokat, a növények a maguk idejében bújtak elő. Volt, amelyik  megeredt, a másik sokáig váratott magára. Léna eleinte türelmetlenül figyelte a földet, aztán lassan rájött, hogy a várakozásnak is megvan a maga szépsége. A kert végül megtelt élettel. Kakukkfű illatozott a kövek között, a levendula lila virágokat hozott, az almafa pedig, amelyet még az előző lakó ültetett, apró fehér virágokba borult. Léna sokáig állt alatta azon a reggelen. Eszébe jutott a nagymamája, aki valaha azt mondta neki, hogy egy fát nem azért ültet az ember, mert biztosan megéri a gyümölcsét. Azért ülteti, mert hisz abban, hogy egyszer majd valaki örömét leli benne. Léna végigsimította az almafa kérgét.
   - Ugye, te is sok mindent láttál már? - kérdezte mosolyogva.
   A szél meglebbentette a virágos ágakat, és néhány szirom a hajára hullott. Ettől kezdve gyakran beszélgetett a fákkal.
   A nyár hosszú, napsütéses napokat hozott. Léna hajnalban kelt, amikor a rétet még harmat borította, és a nap első sugarai csak óvatosan kapaszkodtak fel a hegygerincre. Mezítláb sétált a fűben, összegyűjtötte a gyógynövényeket, aztán kosarával elindult az erdőbe. Ismerte az erdős részeket, tudta hol terem a legtöbb szeder, és merre kell mennie, ha egy kis tisztásra vágyik, ahol csak a madarak éneke hallatszik. Néha órákig barangolt anélkül, hogy bárkivel is találkozott volna. Mégsem érezte magát magányosnak.
   A patak mellett leült egy lapos kőre, lehúzta a cipőjét, és a vízbe mártotta a lábát. A hideg víz végigfutott a bőrén, ő pedig felnevetett. Olyan nevetés volt ez, amilyet már régen nem hallott magától. Könnyű, felszabadult, mindenféle magyarázkodástól mentes. Aztán csak ült és nézte, ahogy a víz elsiet a lábujjai mellett.
   Léna nem lett más ember attól, hogy a hegyek közé költözött. Voltak napok, amikor a múltja utolérte. Egy régi dallam, egy ismerős illat, vagy egy előkerült fénykép elég volt ahhoz, hogy összeszoruljon a torka. Ilyenkor nem próbálta elhessegetni a fájdalmat. Elővette régi takaróját, begyújtott a kandallóba, és hagyta, hogy az emlékek végigjárják a maguk útját. A természet erre is megtanította. A fák sem tartják meg örökké a leveleiket, a patak sem őrzi meg ugyanazt a vizet, és a tél sem marad örökké a hegyek között, bármennyire is hosszúnak tűnik néha.
   Egy októberi délutánon különösen nehéz napja volt. Az ég szürkébe öltözött, a szél hidegen kapott bele a kabátjába, és a faház is szokatlanul üresnek tűnt. Léna nem akart bent maradni. Magára húzta a vastag pulóverét, nyakába tekerte a sálját, és elindult a kedvenc ösvényén. Az erdő már őszi színekben pompázott. A bükkök levelei vörösre és aranyra váltottak, a földet nedves avar borította, a levegőben pedig ott lebegett az eső illata. Lassan haladt, mígnem elért egy tisztásra. Ott állt a hegyoldal egyik legöregebb tölgye. Törzse vastag volt, kérgét mély repedések szelték át, ágai pedig messzire nyúltak, mintha az egész erdőt magához akarná ölelni.
   A lány odalépett hozzá, hátát a törzsének vetette, majd lehunyta a szemét. A szél néha megzörgette a lombot, egy-egy levél a vállára hullott, a távolban pedig halk eső kopogott a fák között.
   - Köszönöm – suttogta a tölgynek.
   Nem tudta, hogy pontosan mit köszön meg. Talán a csendjét, vagy a menedékét. Amikor visszaindult, már apró esőcseppek ültek a haján. A faház ablakában meleg fény derengett, odabent a kandalló mellett ott várta a teáskanna. Léna levette a kabátját, száraz ruhába bújt, és teát főzött. A bögréjét két tenyerébe fogta, majd leült az ablak mellé. Odakint az eső lassan elmosta a nappal utolsó színeit. A lány nézte a hegyeket, és arra gondolt, hogy mennyi mindent keresett egykor mások tekintetében. Mennyi választ várt olyan kérdésekre, amelyekre senki nem tudott felelni helyette. Most sem ismerte az élet minden titkát, de már nem sürgette a válaszokat.
   Megtanulta szeretni a reggel frissességét, a délutáni napsütést, az eső kopogását, és a téli esték hosszú csendjét. Léna végre meg tudott állni. Az évek során a faház körül egyre több virág nyílt, az ablak mellett pedig egy kis polcon sorakoztak a gondosan megszárított növények. Néha kirándulók tévedtek az ösvényre. Léna szívesen megkínálta őket egy csésze teával, útba igazította az eltévedteket, és ha valaki leült a küszöbre, meghallgatta a történetét. Nem adott tanácsot, csak figyelt. Egy ilyen látogató egyszer megkérdezte tőle:
   - Nem hiányzik a világ? Nem hiányoznak az emberek, a nyüzsgés, mindaz, amit odalent hagytál?
   Léna elgondolkodott, majd az ablak felé fordult. A kertben egy apró madár csipegetett, a levendula fölött méhek zümmögtek, az almafa ágai pedig lustán ringatóztak a szélben.
   - Dehogynem. - felelte. - Vannak emberek, akik hiányoznak, vannak emlékek, amelyek visszahúznak, és vannak napok, amikor én is szeretném, ha valaki csak úgy leülne mellém, és nem menne el. Nem azért jöttem ide, mert nincs szükségem senkire. Hanem azért, mert meg kell tanulnom magammal is békében élni.
   A látogató nem szólt semmit. Léna elmosolyodott és még egy csésze teát töltött neki. Aznap este, miután a vendég elindult lefelé a völgybe, Léna kilépett a ház elé. A nap éppen lebukott a hegyek mögött, az ég alját rózsaszín és bíbor színek festették meg, a fák között pedig már gyülekezett az alkony. Felnézett az égre. Eszébe jutott minden, ami idáig vezetett. A gyermekkori délutánok, az elengedett álmok, a nehéz búcsúk, az újrakezdések. A szél végigsimította az arcát. Léna lehunyta a szemét és mélyet sóhajtott. Fenyőillatot hozott a szél, és vitte tovább a lány szívének halk dobbanásait.
   Visszalépett a házba, és résnyire nyitva hagyta az ajtót, hogy a friss levegő beáramolhasson. A kandallóban csendesen pattogott a tűz, az asztalon ott gőzölgött a tea, odakint pedig a hegyek lassan beleolvadtak az éjszakába. Mielőtt lefeküdt volna, még egyszer kinézett az ablakon.
   - Jó éjszakát! - suttogta a fáknak, a pataknak, a hegyeknek, és mindannak, amiket nem lehetett szavakkal kifejezni, mégis mindig érezte maga körül. Majd eloltotta a lámpát.
   Abban a kis faházban, a magas hegyek ölelésében Léna úgy hajtotta álomra a fejét, mint aki hosszú bolyongás után végre nem csak egy helyet, hanem önmagában is otthont talált volna.

TM