Hej, Magyar, mért bánkódsz, mért sír, mondd a nótád?
Mért hull könny szemedből, ha vigadsz is, csalókán?
Mért sírsz, hiszen az ég még mindig ugyanaz,
S amin lépsz, e föld magyar, s ezred éve az.

Hej, Magyar, ne bánkódj kegyetlen sorsodon!
Tiéd még e föld, mely bánatát hordozom.
Szent, mert anyák könnyei szentelték meg azt,
Kik sírtak szótlanul… és ezred éve az…

Hányszor áradott – mint tenger éppolyan –,
Apáink véréből hömpölygő vérfolyam,
Amely, hol földre hullt virág nőtt, mégse gaz;
E szent földön, mely magyar, s ezred éve az!

Mennyi könny, mennyi vér, mennyi bűn, s fájdalom…
S néhány sor csupán, hogy elsírjam bánatom…
Magyar, te mégse sírj, hidd el, még van vigasz:
Egy lesz még ez ország, mert ezred éve az.

Mint szerető anya édesded gyermekét,
Úgy ringat mind e föld; áldjuk hát szent nevét.
Büszkeség üljön arcotokra s nem panasz.
Magyar még e föld, ahogy ezred éve az.

Rácz Endre ©
2017 11. 25. Szerep