Hetven évem küszöbén
íródott e rémregény.
Hetvenkedek, tehát vagyok,
hamvas bájam már nem ragyog.

Rogyadozva poroszkálok,
és gyakorta meg-meg állok.
leteszem a szatyraim,
számbaveszem éveim.

Míg elmémben kotorászom,
egyre csak azt dudorászom.
Húszéveseké a világ,
nekik nyílik fű, fa, virág.

Neked már csak kóró marad,
de azért ne ásd el magad!
Szép korú vagy, rúgja a ló,
kis nyugdíjas nem búsul ó!

Aki e kort szépnek mondja,
biztos a Hárshegy bolondja.
Fülem süket, szemem vaksi,
Nem tekinget rám már hapsi.

Hetven lettem üsse a kő,
nem fűti már szívem a hő.
Szép korommal beérem,
nem bőgök az egészen.

Nem ragyog rám szép szivárvány,
Nem segít ám semmi ármány,
Mégsem hívatok papot...
köszönök minden napot!