Éreztem, hogy Ő az – félénken kopogott.
Sejtelmes fény nyomta a csukott ablakot,
halkan zenélt kint a húsvétvasárnapi
szél és csak a csendet lehetett hallani.

Tiszta volt a teste, arca viaszsápadt,
szemérmét köd fedte. Két szeméből áradt
a béke melege: már megbocsájtotta
gyilkosai tettét. Kész fájdalomkotta

volt pedig egészen: halál-szimfónia.
Feltámadt, előttem állt maga Isten fia!
Sem kenyeret, sem bort, sebeire gyógyírt
nem kért – csupán hitet, s vitte némán a jó hírt…

        2018.04.01.  Csorba Tibor