Vasárnap délelőtt Pócsra vitt az utam,
hogy mit rejt a templom, eddig nem is tudtam.
A harangszó zengett és misére hívott,
Pogány kis szívemben rezdültek a húrok.

Átléptem küszöbét az Isten házának,
s mintha körülöttem angyalok járnának,
közelről éreztem szárnyuk suhogását,
hallottam fanfárjuk éltető zúgását.

Az emberek közben csöndben gyülekeztek,
apró gyermekeik futkározni kezdtek,
sírtak és nevettek, barátokra leltek,
az Isten házában bármit megtehettek.

Körbe tekintettem a csodás teremben,
A falról a szentek mind megnéztek engem.
Biztos vagyok benne, hogy azon merengtek,
hogy ez a hitetlen, mért pont itt tekergett.

A papok rendületlen celebráltak misét,
Mozdulatlan ültem, nem is tudom, miért?
Mintha az égiek a Mennyek enyvével
marasztaltak volna fénylőn szép elmével.

A Nap sugarával átláttak szívemen,
Lelkemet átjárta Krisztusi intelem,
A mise végére szívemnek sziklái
pehellyé változtak, szinte tudtam szállni.

Mária képéhez már hittel járultam,
könnyes keszkenőjét végigsimítottam.
Testemben szétáradt lelkem boldogsága.
Örömkönnyet sírtam templom padlójára.

Könnyeim, mint igazgyöngyök, egyre csak peregtek,
Szűzanya a Gyermekével reám tekintettek.
Azt olvastam könnyem mögül szemük sugarából,
Vállald fel a hited, asszony, s legyél hívő mától!