Esős délután van. A kezelésre érkezők csendesen elfoglalják a számukra kijelölt helyiséget. Elindulnak a gépek, csendes morajlás hallatszik, néha egy gép jelzi, hogy végzett. A kezelést végző hölgyek igyekeznek udvariasak lenni, addig legalábbis, amíg a páciens mellett állnak, sikerül is nekik.
   Aztán egyikük kinéz az ablakon, és bizony nem tetszik neki, amit lát. Ezt hamar meg is osztja a kolléganővel, de ezáltal mindenkivel, mert hangosan fejezi ki nemtetszését. A helységben elkezd áramolni egy láthatatlan, most még csak szürkés színű energia. Aztán az ajtón kopogtatnak. Ez végképp bosszantó, hiszen ki van írva, hogy ne zavarjanak kopogással. Kinéz a hölgy, aztán jelzi, hogy mindjárt kimegyen. Bent közli, hogy egy régi, elég problémás beteg vár. Megbeszélik, hogy hozzájuk biztosan nem jöhet, legyen a másik műszaké. A helységben egyre vastagabb és sötét színű a negatív energia. Elkezd beáramolni a bent lévők tudatába. Véleményeket kezd formálni. Sötét gondolatokat hoz felszínre. Ahogyan az elektromos rezgés átjárja a testet, úgy járja át a negatív energia a lelket. A kellemes zene már nem segít. A zavaros energián lévő hölgy nem érti, miért nem lazít el ez a zene. Neki nagyon tetszik, nem is érti, mi a baja az emberek többségének.
   Talán, ha munkáját nem csak munkának tekintené, nem itt beszélné meg a párjával, hogy visz hazafelé kenyeret, ha nem féltené a kocsiját, hogy túl közel álltak hozzá, ha emberségből ma nem egyesre vizsgázott volna, bizonyára megértené.

TM