Hogy szaladnak a fák!
Az életvonatomat követve
Sok mindent gyűjtöttem tarsolyomba,
Sok jót, szépet, bánatot cipelve.

Száguld az életvonatom velem,
Néha megáll, jön egy új állomás,
Nem tudja, milyen nehéz az elszámolás,
Közeledik már a végállomás.

Hogy szaladtak a vonatom mellett a fák!
Néha megmarad utamról emlékképem,
Hol vidáman, hol szomorúan cipelem,
S lombjukkal visszaintenek kedvesen.

Ó, mily szép tájakat bejártam,
Mily sokszínű emberre találtam.
Kezem nyújtottam feléjük,
Mert a kézfogást soha nem feledjük.

Ó, hogy szaladnak a fák!
De lassulni látszik a száguldás,
Mindig egy új tájon gyönyörködöm,
De emlékem még visszaköszön.

Látom már, a végállomás közeleg,
Ezt a tájat még nem ismerem.
A fák elfutottak mellőlem.
Nagy utazás volt az életem.
A vonat sípol, nem megy tovább.
Az égi jel egy szárnysuhanás.
Kiszállás!

Mosonmagyaróvár, 2014. augusztus 1