Hol az az utca, hol a ház?
/Háború után:1946; Kitelepítések
Felvidékről magyarok panaszai/

Szép volt a gyermek álom,
Szép volt a kert és a ház,
Hiába keresem nem találom,
Romba döntötte a történelem,
Idő és törvény elvette tőlem,
Jussom keresem, s nem lelem,
Hatalmas sorompó zárta el utam,
Mire megértettem nincs visszaút,
Idegen országban találtam magam,
S szívem szakadt meg lezárva az út.

Évek teltek, emlékek megfakultak,
Törvény tilalma még most is él,
Közös bűnös lettem a bűnösökkel,
Idegen nyelven parancsoltak,
Azt sem tudtuk mit beszél,
Iskolában idegen szóra tanítottak,
Anyanyelvemen nem nyílhatott panaszra szám,
Nem értettem a szavakat,
Nem erre tanított édesanyám,
S megtanultam sarokban a helyem,
Örüljek, hogy megmaradt rongyos életem.

Felnőttem, s nem akartam érteni a szót!
Keresem a kis falum tornyát,
Templomban a padot, hol mondtam az imát,
Keresem az utcát, idegen a neve,
Nem találom a házat, születésem helye,
Csak a Duna választ el kis falumtól,
Egy folyó, hídján nagy sorompó,
Eltűnt már a sorompó, rozsda ette meg,
Az utcából lettek dombok hegyek,
Szülőházam eltolták a buldózerek.

Hol az az utca, hol az a ház?
Csak domb, folyó, sehol egy magyar szó,
Keresem a házat, hol láttam utoljára édesanyámat,
Keresem a múltam, a gyökerem,
Kereshetem, de sehol nem lelem,
Már félig értem az idegen nyelvet,
Megértem, hogy kérdésemre nincs felelet,
Megengedik, hogy némán zokogjak belül,
Hisz se hazám, se falum, se utcám, se házam,
Itt vagyok némán nincstelenül.

De a templom még áll.
Magasan az ég felé nyújtja tornyát,
Még magyar lelkekért szól a harang,
Templomban a padban a helyem várt,
Megsimogatta reszkető kezem,
Igen itt volt, itt ültem, itt a jelem,
Imára kulcsolom kezem,
Imám mondhatom,
Csendben az édes anyanyelvemen.
Megtagadott vagyok,
Kollektív bűnösség szerint,
Mert magyar vagyok!
Mit érzek; senki nem törődik velem,
S az életem a büntetésem.

2O14.O2.25. Mosonmagyaróvár