Ó már mióta kinn a ház előtt,
ülünk kettesben feleségemmel,
csak nem jönnek a gyerekek,
ej pedig várjuk őket örömmel.

Igaz jó a késő nyári napozás,
fáradt a test sok volt a mozgás,
mondatok nehézkesen jönnek,
öreg szájak mi sokat beszéljenek.

Gondok azért mindig akadnak,
majd mondanám is a fiamnak,
az olyan munkát amit nem birok,
befejezné nyugodt akkor vagyok.

Hisz az ősznek vége oly gyorsan, 
nagy hó lesz megjön hamarosan,
jó volna látni mekkorák az unokák,
tavaly vállaltak, külhonban munkát.

Ugye mama ezek soha rá nem érnek,
mindig csak futnak keveset beszélnek,
de tudod én innék egy kis borocskát,
lassú ez a szekér, tán fogják a rúdját.

Elmúlt a fázós tél, a tavasz ide röppent,
melegebb van kint mint a szobában idebent,
hogyne még elkelne egy álcázott fűtés,
főleg így estének ha ránk tör kis léhűtés.

A kerti munka nem csak fárasztónak tűnik,
hanem már az is bármiképpen is beszélik,
baj csupán az kopik fénye az embernek,
sokszor csak leülne és lenne a semminek.

Ember már megérzi időnek változását,
csúz gyötri és fájlalja sokszor a lábát,
zsörtölődő asszony is nehezíti életét,
tudja ő is hogy beteg szíve a tét.

Ritka az mikor nem kötözködik vele,
de már évek óta így zajlik élete,
majd néha ide menekült a verseibe,
ezt sem panasznak szánja rábízza Istenre.

Írta-Varga István-Barcs-2018. 11. 18.