Hosszú volt az út a múltból a máig,
a semmi lényege tőlem elzárva,
lehet, mikor a halál rám villámlik,
sötétség kerül majd a napvilágra.

Az élet fáján túlérett gyümölcsök,
ahol meghasadt, fájó és nagy szívem,
rázza az Isten, és rázza az Ördög,
hogy miért teszik, nem érti senki sem.

Megrepedt lelkem átnyújtanám másnak,
készítsen szép, zengő hárfát belőle,
a törzsemre a gondférgek felmásznak,
a foguk vásik maradék erőmre.

Most kissé kékebb lett odafenn az ég,
gyümölcsfát metszek, nyírok zöld füveket,
 teendőm tengernyi, van dolgom elég,
tisztára mosnak könnyező fellegek.

Hosszú az utam idáig a múltból,
hangyányi öröm kísért és a sok baj.
Mi tart itt, és még hozzám nekem ki szól,
meddig száll velem e bús vágy-madárraj?