Mint kivégzőosztagot vezénylő tisztek,
Szaporodó évek, tizedelő ikszek,
Húszasok, százasok, vénülök veletek,
Álnok közömbösséget sosem tisztelek.

Kegyetlenül hazug, konok grafikonok,
Most is az idők mélyére ások árkot,
Míg dolgozni és gondolkodni bírok,
Látom, hogy az emberek mennyire mások.

Az új magyar forinttal együtt születtem,
Rendszerek, kormányok omlanak felettem,
Csak csökkent az érték, életminőség,
Biztos a szegénység, hazudik a bőség.

Itt mindig milyen nagyon jó volt életünk,
Nem sírtunk, és kínunkban is nevettünk,
Bár az idő tolvaj, gonosz és kegyetlen,
Előbb csak tíz-húsz, majd ötven, ma már hetven.

Csak emlékezzünk vissza, mikor mi történt,
Ma már senki sem tiszteli a törvényt,
Jöhetne valami jó, igaz, lényeges,
Az inflálódó időm kiutat keres.

Miért nem örvendünk segélycsomag láttán,
Meddig kell állnom e szegényes vártán,
Sánta soraimba, közéjük mennyi fér,
Jövőre az ember forintban mennyit ér?

Hány adócsaló és kassza vár még énrám,
Főúr nem fizetek, más törleszti számlám,
És a legvégén majd kinek kell mondanom,
Két lejárt emberöltő összes vagyonom!

 2015. 09. 21.