Már nincsenek tervek, kialudt az álom,
Sem elvágyódás, talán csak a képzelet,
Itt maradtam végleg, ez lett az otthonom,
Az evolúció engem itt felejtett

Véletlenül, de lehet, hogy készakarva
Döntött róla, hogy itt mindig otthon legyek,
Vagy a Jóisten, tán egy homályos karma
Jelölte ki nekem e tavat, hegyeket,

Véd a nádas, erdő, és én őket védem,
Társaságom a vadak, meg a madarak,
Bátran forgolódom a télies térben,
Számomra csak e táj, és csak e lak maradt,

Ez a világ már régóta nem az enyém,
Vad, új nemzedékek tusakodnak benne,
A harcuk kíméletlen, mohó, kőkemény,
Akkor sem hagynám el, ha tudnék, lehetne,

Itt voltam gyermek, majd ifjú és fiatal,
Felnőtt, csókokat kaptam, de vénné értem,
Sütött rám a Nap, vert a zápor, zivatar,
Szegény Anyám hogy féltett, aggódott értem,

És hová is mehetnék, nincs más menedék,
Korunk és korom visszatart és lefékez,
Más vidéken élni már nem is szeretnék,
Itt vagyok közelebb a csillagos éghez,

Egy szomszédos dombon, vagy lankán, zöld síkon
Nyugszom majd, ahol béke és csak a csend lesz,
Nem messze tavamtól domborul majd sírom,
Hogy szólhassak valamit a végtelenhez,

Nincs semmilyen terv, és nincs szép álom sem már,
Utazás-és kalandvágy sosem volt bennem,
Sehová nem indultam, és nem vártak énrám,
E pannon táj lebilincselte a lelkem.

Néhány hű barát és közeli, jó rokon,
Nem kellett se több, se kevesebb, csak ennyi,
Nem gondolkodom okon és okozaton,
Lehet, szeretnék még pár verset megírni.

2016. 01. 12