-hetedik ének-

Emlékeim ködéből, előúszik a régi kép,
Anyám Apám fiatal, és minden olyan szép,
régi mozi mögött a kukoricás szőlő a rét,
nem csak unokáimnak folytatom e mesét.

Valamikori Iparosszékház mai Kultúrház,
poros dűlőút nem volt lakótelep sem ház,
volt nekünk is egy juttatott telek szőlővel,
rajta kis kunyhó nagyapámmal a jó csősszel.

Mikor érett a szőlő, akkor iskolából jövet,
mily örömmel dézsmáltuk a szőlőszemeket,
finom volt szalonna a madárlátta kenyér,
hallgattuk meséjét nyeltük a mustnak levét.

Mindig megcsodáltuk azt a próbafúrásos tornyot,
olajat gázt kerestek ám vizet fakasztott,
volt nagy várakozás az ötvenes években,
lelkesedés és önkéntes munka az emberekben.

Majd kimértek itt mindent parcellázták a telkeket,
gimnázium épült, nem messze vett telket,
vert kutat csinált, és műhelyt épített,
akarata nagy volt magában tett hitet.

Így meditált egy asztalos ereje teljében,
hitt magában Istenben, hitt a sikerben,
majd épültek be kukoricaföldek szántók,
vele remények, meg a mindent bontók.

Csodálatos strand, megújult a kultúrház,
míg leamortizálódott az indóház,
kellene végre egy magasított peron,
egy véka boldogság de az nagyon nagyon.

              -nyolcadik ének- 

Elnézegettem, hogy nőttek ki itt a házak,
keményen dolgoztam feszítettek a vágyak,
vasúti műhelyhez oly közel volt a Dráva,
ma már az a műhely is magányos és árva.

Hogy nyüzsögtek állomásán emberek,
munkásokkal teltek meg környező üzemek,
működött vasgyár takarmánykeverő üzem,
építkezéskor a betont kézzel keverem.

Ez itt az én territóriumom mely ölel,
rejtélyes vonzásával szorít nem enged el,
hányszor formálták csúfították ezt a képet,
mégsem futottam el majd ez lett itt a végzet.

Mert ide csak születni lehet, majd úgy visznek,
ott fenn a homok dombon hol állnak keresztek,
ám addig itt a Földön van még dolgom elég,
örömöt adnak nyíló virágok a kék ég.

Oly sokszor mentem munkába vagy tettem sétát,
láttam virágozni a sok vadgesztenye fát,
"Tulipánpresszó" hova kávéra betértem,
a "resti" hol sör mellett vonatokat néztem.

             -kilencedik ének-

Igenis vannak kincsei, ezen vidéknek,
bódító illatuk a környező erdőknek,
Dráva több mint száz éve, hogy új ágyat kapott,
régi medrének részein tavakat hagyott.

Hát így lett Ó-Dráva, a vörös-part, és Kis-bók,
csodás helyek, amit felkeresnek horgászok,
körülvesz sok elhagyott puszta, ami árva,
itt van Aranyos, volt szeszgyára állomása. 

Harangot már nem csendít templomának tornya,
elcsenték harangját, templomnak ez a nyoma,
temetőjébe még járnak hozzátartozók, 
természet még életben tartja a patakot.

Valaha ismerősöm ülte lakodalmát,
ide akkor poros út adott romantikát,
gyertyafénye elpislogott egy szép dallamon,
így maradt meg nekem ez mint az emlékcsokrom.

Jóval később újra, hát jártam ez vidéket,
tűzifát termeltem,ijesszem így meg telet,
a volt lakóházak már romokban hevertek,
temetőjébe néztem, vannak e emlékek.