Előttem a Tisza vize,
lábat mos a móló benne,
csobban ezüsthidegen.
Csodás a táj, mi körülvesz,
már csöppet sem idegen.
Ring a móló lágy hullámon,
messzire száll gondolatom,
de a jelen visszahív.
Lábamnál egy csupasz csipesz,
mellette száz nikkel pikkely,
horgászok játékszere.
Itt járhattak ma hajnalban,
hűlt helyüknek nyoma van.
Álmom most megint messze jár.
Vállamra guruló napsugár
már arcomat simogatja,
huncutul szemembe bújva
könnyeimet csalogatja.
Májusi mámor,
közel jött Ámor.
Hallom bókodat, becéző szavadat,
szél borzolja hajamat,
ideiglenes pillanat.
Nád sűrűjében nádiposzáta,
oly kedves, ahogyan a párját hívja,
egyre csak dalol, énekel.
Csendben hallgatom
szívemmel, lelkemmel.
Ülök a mólón, a Tisza parton,
szelíden ringatózó padon,
és egyre
csavarog bennem a képzelet:
Itt vagy velem, összebújva,
együtt nézzük a világot újra,
s benne az ezüsthidegen,
halkan csobbanó,
tavaszba olvadó
Tiszavizet.