Éjszakámat nyugodtan átalszom,
egy örök, túlélő, bátor hős,
a százötven éves, vén teknőc
a megbízható öreg szomszédom.
Még azt is látta egykor réveteg,
hogy dédapám az árkokon túl
kaszálta szelíden, vagy vadul
a ziláltan zsombékos réteket.
Mivel egy boldog analfabéta,
így nem írhatott regényt arról,
hogy sosem volt édes aranykor
és minden század véres és léha.
Szép, teknőc-életében jóban volt
a világgal, gyűlölte a vért,
nem harcolt ő egy új világért,
szívében béke, nyugalom honolt.
Barátkozik fűvel-fával, náddal,
kócsagokkal és nyalka gémmel
és senki ellen ő nem érvel,
muzsikája csak a lágy madárdal.
Félte, kerülte a kapcsolatot
rókalelkű és hamis kémmel,
így minden ármányt át is vészel,
ha provokálták hosszan hallgatott.
Italnak ott a pocsolya vize,
étke moszat, moha és néha
szomszédok hal ivadéka,
az egésznek se bűze, se íze.
Életeleme a méla közöny,
neki már minden veszély kevés
nem rázkódtatja meg földrengés,
sem az aszály, vihar, sem vízözön.
Vagyona ütött kopott páncélja,
melyet csúszva-mászva fényesít,
ezt kívánja a mocsári sikk,
így készül a békaszerenádra.
A koncert után lelkünk mosolyog,
visszamászunk kis mocsarunkba,
rázendítünk néma dalunkra,
közben mér az éj is belénk csoszog.
Nincs hangja, zaja és nincsen szava,
mintha valamit mégis mondana,
„ Ne törd a fejed halandó fia,
az Élet értelme a Lét maga!”