Hétköznap van, korán reggel. A város még nem éli zajos életét, csak a munkába induló, korai vonathoz siető emberek várják a metrót.
Álmos, fáradt arcok, beszállunk, és igyekszünk leülni. Elindul a metró, most már szét lehet nézni. Mivel nagyon meleg van, az emberek alig viselnek ruhát. A nők általában miniszoknyát, miniruhát, szinte semmit nem takaró rövid nadrágot viselnek.
De bárcsak tudnák viselni! Az üléseken szinte "szétfolyva", telefont nyomogatva, fel sem pillantva várják a megállót, hogy kiszállhassanak. Velem szemben egy anya és a lánya ül. A kislány talán tíz éves lehet, néha halkan kérdez valamit anyjától, aki szintén halkan válaszol neki. Arra leszek figyelmes, hogy az anyuka odahajol diszkréten a kislány füléhez, kezével el is takarja, és súg neki valamit. A kislány bólint, megigazítja szoknyáját, összezárja térdeit, kihúzza hátát és magához öleli babáját.
Biztosra veszem, hogy pár év múlva igazi hölgyként viseli majd miniszoknyáját.