Először nagyon megleptél.
Felhívtál, imára kértél.
Azt gondoltam,
hogy nagy baj van.
Kérjük hát Istent
mihamarabb, gondolatban.

S te elkezdted, hallottam az éteren át,
„Az Úr angyalát”...

Villamoson ültem.
Te utadat járva,
tőlem messze távol leültél egy padra.
És telefonunkat így fülünkre szorítva,
egymást halkan hallva, imádkoztunk csendben,
de mélyen szívünkből, hogy az Ég is hallja.

Ez az első nap volt. Isten jelenléte,
szerelmünkön áldás, minden napja, perce.

Mert nem múlt el úgy nap
ezután felettünk,
hogy egymásért, a családért,
országunkért, a világért,
 - hol szorosan melléd ülve,
kezünk egymás kezébe téve,
Istennel megpihenve, és Hozzá esedezve,
hol egymástól nagyon távol,
hegyeket, völgyeket,
felhőket, vizeket is imára kérve, -
kértük együtt Istenünket,
hogy békéjét, szeretetét
árassza ránk, s a világra.

***

Utolsó vasárnapodon
szorosan egymás mellett ültünk,
hideg volt a templom.
Fogtad a kezemet, mint mindig,
és mikor érezted, hogy mennyire fázik,
kabátod alá bújtattad, szívedhez közel.
Éreztem dobbanását,
és hogy Isten most ránk figyel.

Ő már tudta, amit mi még nem. 

Nagyon hiányzol, de mindig érzem,
imáimban velem vagy,
s bármikor elkezdem, hallom az éteren át,
hogy mondod velem „Az Úr angyalát”...

2025. március 31.

TM