Indulnék talán, de már nem visz a lábam,
ha bánatos vagyok, szeressen valaki,
csak az kívánom, mert az ember magában
felesleges, elfelejtett, vacak holmi.

Itthon vagyok, nem borzolja szél hajamat,
már nem barna, nem deres, hanem galambősz,
a szívemen függ egy rozsdásodó lakat,
lehet, hogy az idő nemsokára legyőz.

Indulnék, csókolnék, és felhabzsolnálak,
ha szerelmed, magad mégis nekem adod,
vagy, lehet aludnék jó hosszat tenálad,
álomba ringatna a hangod, illatod.

De maradok szobámban, az űr egyre gyűl,
tudom, felszáradt a sár, de senki sem vár,
nem szabad már akarni nagyon és szívből,
mert az ember csalódik, gyakran  pórul jár.

Indulnék, szaladnék, és rohannék Hozzád,
mégsem teszem, elnyújtózom puhán, lágyan,
hadd mardosson csak a kínzó önsajnálat,
inkább írogatok a csendben, magányban.

2015. 11. 19.