Sötét szobámban még alszik a félhomály,
de már az asztalon csillan valami fény,
tán mosatlan tányér, vagy egy törött pohár,
a reggelem nem dúsgazdag, nem is szegény.

Balra, a legelső utcán befordulok,
lassan leérek a néptelen tópartra,
még nyakamban a tél, a jeges viharok,
a ködfátyol nem oszlik, mi vigasztalna.

Majd feljön a nap, és a víz is felébred,
a dértől borzong egy kinn hagyott muskátli,
koszos ablakként nyílnak a lusta egek,
még a fagyott rögökön kell botladozni.

Átlépek szűk, üres világom küszöbén,
megkeresem magam semmiségek között,
szállt az álom, a való, a tétova tény
zsibongó magányomba már beköltözött.

Mi lesz, mi felpezsdít, és majd még inspirál,
mintha az egésznek még értelme volna,
nem hagyom, lehúzzon a tél, közöny- hínár,
kitépem magam közelgő tavaszomba. .     

2015. 02. 28.