Egy vers, egy könyv ezer újabbhoz vezet,
 írások halmaza nem rongyos lomtár,
zárva előttem a siker övezet,
ki nem cserél mundért, az mindig így jár.
Nem álltam be hamisan hízelgőnek,
most írni tanít az analfabéta,
nem gurult előttem a piros szőnyeg,
nem szalutáltam se jobbra, se balra.
A kapcsolati tőke kamatozik,
a volt téeszelnök ma földbirtokos,
lopni és hazudni mostanság a sikk,
megbocsát mindent az öreg plébános.
Szemem láttára a pártitkából lett
a kántor, tönkretesz, aztán a sírba
lök, spion békepap követelt hitet,
milyen szívet takart a reverenda.
 A szegény pórnép szájtátva ámul csak,
mert nálunk megtörtént mindez nemegyszer,
végterméke ez kifacsart múltunknak,
nagy ember az, ki ekkora gazember.
Osztályok között, mint deklasszált elem
indulat, előítéletek nélkül
 maradjak elfogulatlan, független,
mikor a szív az ésszel  tán megbékül.
Inkább sehová, se ehhez, se ahhoz,
az óráim már nem érnek haszonná,
míg dörgölőznek aranyhoz, Mammonhoz,
öreg könyvszekrényt szentelek oltárrá.
Sosem voltam elvtárs, most nem vagyok úr,
befogad valahol egy szükség konyha,
odakinn az eszme még ádázul dúl.
hát, inkább nem tartozzak már sehova.

2020. okt. 5.